Varga Ildikó Rita Anna: Mesés izlandi hangszerek

Izland varázslatos világ. A tűz és a jég, a gleccserek, a gejzírek, a vízesések, a vulkánok, a csodás tavak és a sarki fény hazája. Az ott élők többsége hisz a természetfelettiben, büszkén őrzi kultúráját, műveli zenéjét és dédelgeti anyanyelvét. A kezdetekben „pogány”, később katolikus, ma főként lutheránus hitvilágú nemzet – ami mindössze 262-300, más becslések szerint 320-350 ezer lelket számlál – igen fontosnak tartja gyökereit, nagy tisztelettel viseltetik a természet iránt, és értőn gondozza hagyományait. Írásunk bepillantást enged egy különleges ország zenekultúrájába: bemutatjuk Izland tradicionális hangszereit, illetve a hozzájuk kapcsolódó legendákat, történeteket. Cikkünk szerzője énekművész, zenepedagógus, doktorandusz, aki évekig élt Reykjavikban.

Varga Ildikó Rita Anna / Gramofon.hu

Izland  nagy része – lévén gleccserek borítják – lakhatatlan, s nem ritka a szeparált, „tanyasi” életmód, amelynek művelői főként a kistermetű, eredeti viking-vérvonalú izlandi lovak és a különleges gyapjújú izlandi birkák tartásával foglalkoznak. Hagyományai megtartása mellett azonban Izland már modern világ, s mint ilyen, nemcsak az előbbiek és a halászat, hanem a légiközlekedés is komoly részét teszi ki gazdaságuk bevételeinek. És mivel az izlandi anyaföld sok geotermikus energiát termel, a háztartások fenntartása relatíve olcsónak mondható, amire szükség is van – tekintve, hogy Izlandon minden más igen drága.

Izland képekben: https://www.youtube.com/watch?v=D_0_galtX8U

Az országról már jóval a viking idők előttről vannak emlékeink. Valószínűleg a görög Pütheász (Pytheas) említette elsőként, aki i.e. 330 körül hajózott ki Massailából (Marseille), kerülte meg a brit szigeteket, és járt Norvégia nyugati partjainál. Ő írt egy Ultima Thule nevű szigetről, ami az akkori brit szigetektől kb. 6 napi hajóútra lehetett. A viking-kor körülbelüli kezdetétől, a 8. század elejétől már biztosan éltek ír szerzetesek a szigeten, mivel egy Ducuil nevű honfitársuk írt róluk De mensura orbis terrae (talán így fordítható: Egy mérhetetlen bekerített föld) című földrajzi munkájában. A szerzetesek emlékét a 9-10. század környékéről származó Landnámabók (A telepesek  vagy A letelepedések könyve) című középkori emlék, illetve két izlandi helynév: Papafjörđur (Szerzetes-öböl) és Papey is őrzi. A szerzeteseket az előbb említett Landnámabók szerint „Papar”-nak hívták, így a helynevek talán valóban az ő ottlétük emlékéről tanúskodnak.

Izlandot először Hóföldnek (Snjórland), majd Jégföldnek (Ísland) nevezték el az arra járó hajósok, pedig 850 körül még voltak sűrű erdők a területen, amelyeket a később betelepülő norvégok, skótok és írek kiirtottak. Ingólfur Arnasson alapította a mai fővárost; Reykjavikot (jelentése: Füstölgő völgy, nevét a gejzírekből feltörő gőz nyomán kapta), 874 körül. Izland arról is nevezetes, hogy 930-ban itt hozták létre a világ első parlamentjét, az Alþingit (Allthing) az észak-amerikai és az európai kontinensek törésvonala felett. A ma is látogatható Þingvelliren (Az országgyűlés földjén) 1944. június 17-én Izlandot köztársasággá kiáltották ki, és kimondták Dániától való függetlenségét is. Tán érdemes megjegyezni, hogy mivel Izland az említett törésvonalon fekszik, alapterülete minden évben kb. 22 milliméterrel nő.

Izlandon – norvég befolyásra – 1000 körül kezdett el terjedni a kereszténység, bizonyos pogány, ősi törvények megőrzésével. Az ország az 1200-as évek végén a norvég királyság, az 1300-as évektől pedig a dánok uralma alá tartozott, akik az 1500-as évek elején terjeszteni kezdték a reformációt, és 1550-ben kivégezték Izland utolsó katolikus püspökét, Jón Arasont (1484-1550), két fiával együtt. Izland leghíresebb szülöttje azonban mégsem az előbb említett püspök, hanem Vörös Erik és fia, Leifur Eiriksson voltak, akiknek Grönland felfedezését (Vörös Erik, 982 körül), és Amerikáét (Leifur, vagy Leif, jóval 1492 előtt) tulajdonították. Mára bebizonyosodni látszik, hogy Vörös Erik előtt ketten is jártak Grönlandon, de az kétségkívül igaz, hogy a hírhedett viking nevezte el és próbálta benépesíteni az Izland mellett elterülő szigetet.

Izland kultúrájának szerves részét képezik a sagák, azaz a történetek, elbeszélések vagy regék, amelyek közül a két Edda-saga (Edda-rege) – aminek elnevezéséről tán érdemes tudni, hogy az Edda egy Izlandon ma is használatos női név – tekinthető a legrégibbnek. A verses Eddát ma is az „idősebb” névvel illetik, minthogy a 9. században keletkezhetett, de Heinrich Gusztáv 1893-ban írt, Az Edda eredete című munkája szerint ennek a gyűjteménynek nem minden költeménye született a szigeten. Vannak közöttük grönlandi regék (pl. a grönlandi Atli-dal, ami nemcsak Atliról, hanem Attiláról és a hunokról is szól), de skót és norvég eredetű versek is. Az „ifjabb”, azaz prózai Eddát Snorri Sturluson (1178/9–1241) jegyezhette le 1220 és 1223 között, más vélekedések szerint az 1226/30-as évek táján. Izland legrégebbinek tartott írásos zenei emléke, a Lilja (Liliom) – amit egy szerzetes, Eysteinn Ásgrímsson írhatott le először – az Essai sur le musique ancienne et moderne (Vizsgálódás a régi és a modern zene felett) című 1780-as, Párizsban kiadott enciklopédiában tűnhetett fel először nyomtatásban. A könyvbe valószínűleg úgy került, hogy egy Jón Ólafsson nevű izlandi muzsikus egy dán zeneszerzőnek énekelte el valamikor a 17. században, aki a dallamot és a szöveget is hallás után jegyezte le. A Lilja egyébiránt 100 versszakból áll.

A Lilja költemény negyedik versszaka: Fyrri menn er fraeđin kunnu (Így fordítható: Az ember előtt  ismert a tudás)

Izland zenei világát egészen a 19. századig főként az egyházi modusok, azaz a „templomi modális” hangnemek határozták meg. Az említett modusok vélhetően csupán a 11. századtól honosodhattak meg a szigeten – tekintve, hogy a katolikus hitre csupán 1000 körül tért át az eredetileg pogány hitvilágú nemzet. Az Izlandi Népdalok című kötet, amit 1906 és 1909 között adtak ki, több mint 1000 móduszokban lévő dallamot tartalmaz. Jón Leifs (1899–1968), Izland egyik legjelentősebbnek tartott zeneszerzője is sokat tett a sziget népdalkincsének összegyűjtéséért. 1925-ben, 1926-ban, 1928-ban és 1934-ben is népdalgyűjtő körútra indult, amelyben segítői Erich Moritz von Hornbostel és a Berlini Fonográf Archívum munkatársai voltak. Sok művében használta hazája népdalkincsét: olyanokban, mint pl. az Íslensk rímnadanslög (Izlandi rím-tánc-dal, op. 11.).

Jón Leifs: Íslensk rímnadanslög (Izlandi rím-táncdal). Op. 11. 1-2. és 3-4. tétel. http://www.youtube.com/watch?v=-aFwwoat5L8; http://www.youtube.com/watch?v=UqxtD0tmM5c

Az izlandi népdalok két jellemző formában jelentek meg a 11. század környékén. Az egyik „megtestesülésük” a kveđa, a másik a syngja (ének) volt. A kveđskapur vagy kvæðaskapur egy előadási gyakorlatot jelölt, de így nevezték az óizlandiban a költészetet és a költeményeket is. A kvæðaskapur (ejtsd: kvájđászkápür) énekverseléshez vagy elbeszélő énekléshez gyakorta társult a sagnadansar, azaz valamiféle táncolás is. A kvæðaskapur legrégebbi előadási formái közül a legismertebbnek tán a Vikivaki nevezhető.

A Vikivaki. http://www.youtube.com/watch?v=Fuitflv1D2k

A syngja, a kvæðaskapur, a modusok, a modális és diatonikus hangsorok mellett az izlandi népzene másik két fontos alkotóelemének nevezhető a rímur és a tvísöngur. A rímur jelentése rím (ríma=rímel), a tvísöngur pedig iker-énekként vagy iker-dallamként (tvíburi=iker, söngur=ének vagy dal), esetleg kettős-énekként fordítható. A rímurrel ellentétben a tvísöngur jelenléte a sziget folk-kultúrájában elvihatathatatlan, ám korántsem uralkodó.

A rímur vagy ríma egyfajta rímekbe szedett vers, ami általában 2-4 soros volt, gyakran rímnahættirben, azaz „rím-mértékben” íródott; szerepeltek benne trocheusok, sok esetben volt benne alliteráció, váltakozó metrum is, és általában diatonikus hangsorok felhasználásával adták elő. A rímur zenetörténetileg a skaldic poetry, azaz a skáld terminus technicushoz kapcsolható, ami költőt vagy „költői költészetet”, azaz valamiféle „bárd-kultúrát” jelölhetett. Másik „elágazása” pedig az eddai-költészet lehetett. Valószínűnek tűnik, hogy mind a 9. századi verses Edda, mind a skáld költemények rímur-ökben íródhattak. A skáld-költészet a skandináv államokban, illetve Izlandon volt elterjedt a viking-korban és a középkor tájékán. Az egyik leghíresebb izlandi skáld (bárd) Snorri Sturluson volt, akit többször is törvénymondónak (az akkori Izland egyetlen közjogi méltósága) választottak a már korábbiakban említett parlamenten, az Alþingin, és ő volt a prózai Edda lejegyzője is. A skáldok rímur-be (ejtsd: rímürbe) szedett versei – amelyeket általában lírával (Izlandon talán gígjával) és hárfával (Izlandon harpa) kísértek – később mind a templomi, mind a klasszikus zene területén gyökeret vertek. Főtiszteletű Bjarni Þorsteinsson (1861–1938) végezte tán a legjelentősebb munkát a rímur-ök összegyűjtése terén, és ő volt a korábbiakban már említett, 1906-09-ben kiadásra került Íslensk þjóðlög, azaz Izlandi Népdalok kötetben szereplő dalok lejegyzője is. Bjarni Þorsteinsson nem csupán gyűjtő, hanem zeneszerző is volt, aki magyarázó jegyzeteket közölt a tvísöngur-ről is, sőt negyvenkettőt ki is nyomtatott, s ezek a leggyakrabban énekelt dalok lettek a 19. században Izland-szerte. A következő zenei részlet a rímur, a kvæðaskapur és a modális hangsor népzenei megjelenésére lehet példa. A részlet hiányos lokriszi hangsorú, de diatonikusan dó-ra végződik.

Bjarni Þorsteinsson gyűjtése. Rímur, kvæðaskapur, s tán modális hangsor (?) a népzenében. Kvæđalög (Versdalok)

Nem kizárt, hogy Izland legkorábban lejegyzett rímur-je mégsem az előbbiekben bemutatott zenei részlet lehet, hisz vélhetően Árni Beinteinn Gíslason (1869–1897) volt az, aki az első ilyen típusú dallamot leírta, s lejegyzése Ólafur Davíðsson (1862–1903) szórakoztató népzenei gyűjteményében jelenhetett meg, 1890 táján. A tvísöngur, azaz az iker-dallam, a párhuzamos kvintekből felépülő kétszólamú zenei elem a középkori egyházi hagyományokból a népdalkultúra felé, onnan vissza a szakrális, a világi, s később a klasszikus zene területeire vándorolt át. A tvísöngur klasszikus zenei megjelenésére példa lehet Jón Leifs Kirkjulög (Templomi dal – Három Himnusz, op. 12a) című ciklusának második dala is. A tvísöngur ezúttal a kíséretben található, de érdemes megfigyelni az énekszólamban a rímur váltakozó metrumát is. A feldolgozás alapja egy izlandi népdal lehetett, ami német fordításban az Isländische Volkslieder (Izlandi Népdalok) című, Georg Kallmeyer által kiadott füzetben is megjelent. Részlet a dalból:

Jón Leifs: Kirkjulög. Allt eins… (Részlet). Énekel: Varga Ildikó Rita Anna, zongora (orgona): Petőcz Zsuzsanna.  https://www.youtube.com/watch?v=XvZGQcyIPGU

Nem csupán a fenti dallam, hanem Jón Leifs egyéb, nagyobb lélegzetű kompozíciói is csodás emléket állítottak Izlandnak és kultúrájának. Az Edda-oratóriumok – Edda I, A föld teremtése, op. 20, 1935-40; Edda II, Az Istenek élete, op. 42. 1966 – és az eredetileg háromrészesnek szánt füzér harmadik darabja, a befejezetlenül maradt Az istenek alkonya (op.  65, 1964-68), a Saga-szimfónia (op. 26, 1941) vagy a Hekla (op. 52, 1961) megírásakor Leifs arra törekedett saját bevallása szerint, hogy „visszaragadja az északi kultúra örökségét Wagner karmaiból”. Leifs Edda-óratóriumának harmadik darabja nem véletlenül viseli Az istenek alkonya címet: nem véletlen a Ring tetralógia utolsó darabja, a Götterdämmerung címével való egyezés. Richard Wagner ugyanis minden valószínűség szerint mindkét Edda, a Völsunga-saga és a Thidriks-saga elemeit és szereplőit „építette bele” A Nibelung gyűrűje című zenedráma-ciklusába. Mindez Jón Leifst vélhetően azért nem tette boldoggá, mert Wagner meglehetősen szabadon használta, megváltoztatta és kiragadta természetes környezetéből a Leifs által oly nagyra becsült izlandi „történelmet”. Nemcsak Jón Leifs, hanem mások is úgy vélték, hogy az izlandi zene, az izlandi szív és lélek elveszíti lényegét, ha kiragadják természetes, illetve természeti környezetéből. Így írt erről Hilmar Oddsson izlandi filmrendező és tanár: „Az izlandi szív nem érthető meg és nem fejezhető ki, ha kiragadjuk a természet erőivel, a földdel és az éggel és a kegyetlen, ám bőkezű tengerek hullámaival való kapcsolatából, melyek fáradhatatlanul ostromolják a partokat.” (Lásd Források: 7.).

Az izlandi lelket, azaz a természet erőinek párharcát tükrözi az izlandi népzene, aminek története – főként a középkor elejétől – összeforrott az izlandi hangszerekével. Közülük is a Langspilt, azaz „hosszú játékot” más néven „hajló citerát” tartják ma is az ország nemzeti hangszerének. A langspilt, ami kicsit a mi citeránkra emlékeztető hangszer volt, apró vonóval szólaltatták meg.  Mivel igen kevés adat áll rendelkezésünkre az említett hangszerről és történetéről, nem állítható teljes bizonyossággal, hogy langspil-féle hangszer kizárólag Izlandon létezett. Két olyan instrumentum is található ugyanis a nemzetközi zenetörténetben ami hasonlít rá: az egyik a német Scheitholt, a másik pedig a norvég, nyolchúros langeleik. Az első kép, amin minden valószínűség szerint az előbb említett hangszer látható, 1836-ból származik.

Langspil

A másik, az izlandiak által abszolúte izlandinak tartott hangszer a fiđlan. A két húros – a húrok általában lószőrből készültek –, kis vonóval megszólaltatható hangszert főként dalok kíséretéhez használták, szólóhangszerként való használata nem ismeretes. A 19. századra tűnt el Izlandról, ám mostanában ismét reneszánszát éli. A fiđlan külalak tekintetében hasonlatos a koreai ajaeng-hez (bár annak legrégebbi verziója héthúros), a skandináv talharpa háromhúros változatához, illetve egy Lengyelországban talált lyrához, a finn jouhikkohoz és jouhikantelé-hez, valamint a svéd stråkharpá-hoz.

Fiđlan

A videón látható hangszer egy, a reykjaviki Izlandi Múzeumban található fiđla(n) pontos mása. Annyiban tér el az autentikus fiđlanoktól, hogy 4 fém-húr található rajta, míg a korabeli hangszerek 2 húrja lószőrből készült. A videón megszólaló fiđla(n) eredetije 1810 körülből származik, lelőhelye Rangarþingi, Dél-Izland. A videón látható hangszernek van még egy, az 1920-as évekből származó másolata Koppenhágában.

http://www.youtube.com/watch?v=ZgZR7RlgtEo

A fiđlan európai rokonai

A symfón vagy symphonie sem tekinthető előzmények, illetve „rokonok” nélkülinek a világ zenetörténetében, hisz az vélhetően a hurdy-gurdy (nyenyere vagy tekerő) közeli felmenője vagy leszármazottja. A symfónról valószínűleg a 13. században írtak először Izlandon, de az is bizonyosnak tűnik, hogy a skáholt-i Þórður Þorláksson bíborosnak volt egy a birtokában a 17. században. A hangszer, amit gyakorta emlegettek izlandi versekben és himnuszokban, a magyar tekerővel, a svéd hjulharpával és nyckelharpaval (nyekelharpa, vagy billentyűsfidula), esetlegesen a dán drejelirével és a skandináv hiwll harpával is rokonságban állhatott, amelyek közül a magyar nyenyeréről már Szent István korából vannak emlékeink. Akkoriban a nyenyerét szintén szimfóniának hívták Magyarországon. Két fajtája volt: az egyik az organistrum, ami igen nagy testű hangszer volt, s csak ketten, esetleg még többen tudták kezelni; a másik pedig a tiponie.

Symfón

Vígakvæði úr Sturlungu (Ríðum allir rógstefnu til), előadja Izland  egyik ismert  ének-együttese, a Voces Thule. Az együttes elnevezése a cikk elején említett Ultima Thule névből eredeztethető. A felvételen az izlandi symfón egyik újabb kópiája látható-hallható.

http://www.youtube.com/watch?v=stNVhyvxJTA

A harpa (hárfa) neve először vélhetően a kora középkorban, a Völuspá, azaz a Jósnő próféciája című Edda-részletben tűnt fel, később Hólar püspökével, a szentté avatott Jón Ögmundssonnal kapcsolatosan említették, akinek szintén volt egy harpája. A gígja is igen népszerű volt Izlandon, s rebec néven a középkorban, illetve később is szerte Nyugat-Európában. A nyugat-európai rebec őse valószínűleg a 8. század környékén már létező, háromhúros, arab rebab volt. A két, most bemutatott hangszer; a harpa és a gígja egészen biztosan fontos része lehetett a sziget kultúrájának, mivel elnevezésük női nevek formájában a mindennapokba is bevonult (Harpa és Gígja).

Harpa

Gígja

Mind a gígja, mind a harpa megihlette Izland zeneszerzőit. Jón Þórarinsson (1917–2012), az ismert izlandi komponista több, Izlandon igen népszerűvé vált dalt is írt; köztük egyet Íslenskt vögguljóđ a Hörpu (Izlandi bölcsődal hárfára) címmel, Halldór Laxness (1902–1998) versére. A szerzemény azért is érdekes lehet, mert zongoraszólamának elején tvísöngur-szerű kíséret található, hangneme pedig dallamos a-moll. Sigfús Einarsson (1877–1939) Gígjan című dala pedig – ami szintén ismert alkotásnak számít a szigeten – Gesz-dúrban íródott, már az Izlandot a 19. században elért nyugat-európai „modern” zene hagyományai szerint.

Gígja-Harpa „duett”. Bóndans dóttir… Az izlandi népdalt Örn Magnússon és Marta Guđrún Halldórsdóttir adják elő. A dal földműves elragadó lányáról szól.

http://www.youtube.com/watch?v=6gzj_sDVz4w

Ahogyan az előbbiekből kitűnt, nem csupán Izland, hanem annak kultúrája is igen különleges – azzal együtt, hogy öröksége némely területén értelemszerűen tükröződik az európai befolyás. Mégis talán ez az egyetlen ország a világon, ahol a szikláknak lelke van, és tán még a könnyek is kövekből vannak – úgy, mint a Jón Leifs életéről forgatott, Hilmar Oddsson rendezte film címében (Tár úr steini, 1995). A kövek, a vulkánok, a gleccserek és Izland „pogány istenei” mindezidáig hősiesen őrizték, védték maroknyi népüket, s alakították életét. Talán ezért is van, hogy Izland kultúrája és zenei világa is természeti környezete és istenei képét formázza. Nyugodt, szikár, hűvös, néha tán kemény mivolta mögött forrongás, izgatottság, harciasság, szenvedélyesség, és mindenek felett szabadság rejlik. Olyan, mint amilyennek Egill Skallagrímsson (910–990), az első izlandi költők egyike gondolta. Ezért is lehet ilyen az a kultúra, amit csakis Izland hagyományozhatott ránk.

Egill Skallagrímsson: Strófák

Vihar hatalmasan vág a tengerárba / Harciasan úszik a hab óriása / Fenn a fecske-honban vészek ősvány rónak / Gestill is meghódol a hajó-rombolónak.

Emeljük fel kardunk, a farkasfog-festőt/Halak pusztulásakor lesz sok híres tettünk / Hajózzunk Lundba, mindnyájan siessünk / Hogy még napnyugta előtt gúnydalt zönöghessünk.

Bár az ég elűzné ezt a koronás főt / Ódinn s minden isten meglakoltatná őt /  Freyr és Njördr kergetné a nép nyöszörítőjét / Keserves burkolni szívbe bú-baj-felhőt. (Weöres Sándor fordítása)

Források:

1. Icelandic glaciers, online elérés: https://notendur.hi.is//~oi/icelandic_glaciers.htm.

2. Brief summary of Iceland’s history, online elérés: http://prog.vub.ac.be/~cderoove/icehorsewiki/Iceland.html.

3. Izland történelme, online elérés: http://cograf.hu/tudastar/izland-tortenelme.

4. Arason, Jón, online elérés: http://www.newadvent.org/cathen/01678c.htm.

5. Essai sur le musique ancienne et moderne, online elérés: http://archive.org/stream/essaisurlamusiqu02labo#page/n7/mode/2up.

6. Icelandic folk music past and present, Dr. Bjarki Sveinbjörnsson in Margaret and Richard Beck Lectures, University of Victoria, 23 March, 2009. Online elérés: http://web.uvic.ca/~becktrus/assets/presentations/Bjarki-Folk-Music-web/bjarki-folk-music_01.php.

7. „The Icelandic heart can be neither understood nor interpreted except in connection with the forces of nature, earth and sky, and the rough though bountiful seas that restlessly surge about the land. (…)” Iceland's Greatest Classical Composer, JÓN LEIFS (1899-1968) and other Icelanders of Note, online elérés: http://web2.uwindsor.ca/courses/cmllc/whitney/class.html.

8. A Pallas Nagylexikona, Edda, online elérés: http://mek.niif.hu/00000/00060/html/029/pc002989.html.

9. Jón Leifs – szócikk a Grove Dictionary of Music and Musicians második kiadásában

10.  Tónlistarsaga Reykjavíkur, online elérés: http://www.musik.is/Baldur/TsagaRvk/1800-1900/til1900_9.html.

11. Edda, óészaki mitológiai és hősi énekek, online elérés:http://mek.oszk.hu/00300/00377/index.phtml.

12. Icelandic Musical Instruments, online elérés: http://www.thegogglesdonothing.com/archives/2011/12/icelandic_musical_instruments.shtml.

13. Styrbjörn Bergelt, Den tvåsträngade stråkharpans vandringsvägar En hypotes, online elérés: http://nyckelharpansforum.net/2004b/2strhasb.htm.

14. Lajtha László, Dincsér Oszkár, A tekerő, (A Néprajzi Múzeum Értesítője, 1939).

15. Avasi Béla, A magyarországi tekerő hangkészlete, (Néprajzi Értesítő, 1959).

16. Sárosi Bálint, Die Volksmusikinstrumente Ungarns, Leipzig, 1967.

17. Egill Skallagrímsson, Strófák; in: Weöres Sándor, Egybegyűjtött műfordítások 2, Bp., Magvető, 1976, pp. 531-532.

18. Heinrich Gusztáv, Az Edda eredete in Budapesti Szemle, 73. kötet, 1893.