Megörökítés után kiáltva

A Salzburgi Ünnepi Játékok közönsége ismét emlékezetes operaprodukcióknak lehetett tanúja. A Gramofon kritikusa is jelen volt a fesztiválon, s a tallózta a legfontosabb előadásokat.

Fittler Katalin

A sors kegyeltjeinek érezhetjük magunkat mindnyájan, akik olyan világba születtünk, ahol nemcsak „a hang elszáll” elemi igazságát tudja „felülírni” a hangrögzítés, hanem a zenés színházi produkciók látványként is megörökíthetőek. Ami pedig további különlegesség: vannak élő előadások, amelyek méltóak erre – és vannak sokoldalúan képzett szakemberek, akik képesek erre. Élményszerűen. Több vonatkozásban megszűnnek a tér és idő korlátai: nemcsak világérvényű tájékozódásra van lehetőség, s nem is csupán a jelen részévé aktualizálni a múlt kivételes produkcióit, hanem elevenen tartani azt a műfajt, amely felett már annyian, annyiszor megkongatták a vészharangokat. A különböző szemléletmódok megismerése által mélyül műismeretünk, miközben „bemérjük”: meddig lehet úgy elmenni, hogy se az örökérvényűség minősége, se az aktualitás követelménye ne szenvedjen csorbát.

Nagy öröm, hogy a Festspieldokumente címmel közreadott fesztiválprodukciók sorába mind több DVD-produkció kerül. Ezek más-más meggondolásból ugyan, de voltaképp „mindenki” érdeklődésére számot tartanak. Akik részesei lehettek valamely előadásnak, szívesen újranézik, annál is inkább, mivel nem pusztán az élmény felelevenítéséről van szó, hanem a felvételrendezés által módosul (jó esetben, legtöbbször) gazdagodik a látványélmény. Mert a kamera ugyan kényszerítően irányítja a tekintetet, ám ezért bőségesen kárpótlást nyújt, hiszen olyan részleteket (vagy épp nagytotálokat) mutat meg, amelyeket az élő előadás során nem vennénk észre. Hiszen a figyelem szelektív és szelektivitása nehezen irányítható. Ráadásul fárad, kiváltképp, mivel állandó megosztásra kényszerül. A kétnyelvű feliratozás rendkívüli szolgálatot tesz a műértésért, ám a látványt is egyidejűleg követni kell. És az empatikus néző-hallgató időnként elgondolkozhat (korántsem a figyelem elkalandozását jelenti ez, sőt!), nem is beszélve arról, hogy a zenei aspektusok még erőteljesebben jelenhetnek meg… A potenciális vásárlóközönség nagy része viszont kizárólag a felvételek által részesül a fesztivál-előadások élményében, ily módon győződhet meg a rendezvénysorozat kivételes művészi súlyáról. Más szemszögből viszont mindenki számára azért gyümölcsözőek a felvételek, mert a többszöri meghallgatás alaposabb műismeret lehetőségét biztosítja – a különböző felvételek összevetése pedig (kiváltképp a rendezést illetően) további tanulságokkal szolgál.

Henze - Basszaridák: Tanja Ariane Baumgartner (Agave / Venus), Károly Szemerédy (Captain / Adonis), Vera-Lotte Böcker (Autonoe / Proserpine), Nikolai Schukoff (Tiresias / Calliope) (fotó: © Salzburger Festspiele / Bernd Uhlig)

1966-ban a nemzetközi hírnevet jelentette Hans Werner Henzének ötödik nagyoperájának salzburgi ősbemutatója. A Basszaridák című opera Euripidész azonos című tragédiáján alapul, a librettó Wystan Hugh Auden és Chester Simon Kallman munkája (ugyanők jegyzik Stravinsky korszakos jelentőségű operájának, a The Rake’s Progressnek a librettóját is). Az ősbemutató dirigense nem kisebb személyiség, mint Christoph von Dohnányi volt. A művet rögtön a 20. század második felének legjelentősebb operái közé sorolták, és azóta több helyszínen, több rendezésben került színre (1994 Hamburg, Christine Mielitz, 2005 Amszterdam, Peter Stein). A művet dén négyszer hallhatta a salzburgi Felsenreitschule közönsége Kent Nagano vezényletével. Az Ünnepi Játékokon ezzel a rendezéssel mutatkozott be a jó nevű Krzysztof Warlikowski (aki korábban Münchenben vett részt közös Anyegin-produkcióban a karmesterrel). A Bécsi Filharmonikushoz a Bécsi Állami Operaház Kórusa társult, a szerepeket Sean Panikkar, Russell Braun, Willard White, Nikolai Schukoff, Szemerédy Károly, Tanja Ariane Baumgartner, Claudia Boyle és Anna Maria Dur alakították. Az előadás – a német nyelvű ősbemutatóval ellentétben – angol nyelvű volt, és tartalmazta az esetenként kihagyott „színház a színházban” közjátékot is (Kalliopé ítélete, a III. tételben). A Felsenreitschule egyedülálló atmoszférájában különleges atmoszférát teremtett a mű, a szimultán színpad a tartalmi tagolódást könnyítette. Látványként a rendezői jobb közönségének kedvezett a rendezés, a jobb oldali színpadrész történéseit kivetítve a bal oldali falfelületre. A felvétel a látványvilág többletét adná – s talán sikerül visszaadni azt az akusztikai hatást is, amit az ütőszekciónak a nézőtér jobb oldalán, a falnak a színpadnál jóval magasabb beszögellésében való elhelyezése idézett elő. A dirigens imponáló műismeret birtokában biztosítani tudta, hogy harmonikus kapcsolatban legyen mind a látványvilág a zenével, mind pedig az utóbbin belül az énekhangok (szóló és kórus) a differenciált zenekari kísérettel.

Monteverdi - Poppea megkoronázása: Dominique Visse (Arnalta), Kate Lindsey (Nerone), Sonya Yoncheva (Poppea), Ensemble (fotó: © Salzburger Festspiele / Maarten Vanden Abeele)

Miként a 20. század második feléből származó opera, a repertoáron világszerte régóta otthonos Monteverdi-mű, a Poppea megkoronázása is megörökítésért kiált. Igaz, némiképp más tanulságokkal. Rajongó szeretettel nyilatkozott e műről több helyütt William Christie, aki méltán világhírű együttesével (Les Arts Florissants) hat alkalommal adta elő augusztus folyamán. A Haus für Mozart színpada sajátosan alakult: az előtérben kétoldalt – süllyesztve, de láthatóan – foglaltak helyet a hangszeresek (a kis létszámú zenekar és a nagy létszámú continuocsoport, a csembalónál Christie-vel). Teljes mélységében élt a színpad; a sokoldalú művészegyéniség Jan Lauwers egy személyben volt rendező, gondoskodott a színpadról és a koreográfiáról (szólótáncosként együttesének, a Needcompanynak a tagját, Sarah Lutzot láthattuk). Mozgalmas színpad, jelzésszerű díszletekkel, sajátos légkört árasztó világítással (Ken Hioco) – ugyanakkor a főszereplők, kiváltképp a jelentős áriákban, szinte oratorikus nyugalommal énekelhettek. A mozgalmasságról a környezet gondoskodott, ők gyakran azzal irányították a figyelmet a kezdődő zártszámra, hogy a színpad belsejéből előtérbe jöttek. És ilyenkor ők irányították a történést, ők kezelték a drámai időt. Az elkönnyítő epizódoknál (Valletto és Damigella) szinte spontán érzetet keltett az énekesek mozgással összekötött játéka. Dinamizmus és statika egymásba való átjátszása, ellenpontja izgalmas folyamatokat eredményezett. A pompa aranymáza volt meghatározó; a jó-rossz kontrasztjáról nem kaptunk sugallatos tájékoztatást – és ez így volt jó.

Rossini - Olasz nő Algírban: Cecilia Bartoli (Isabella), Alessandro Corbelli (Taddeo) (fotó: © Salzburger Festspiele / Monika Rittershaus)

Ismét pazarlóan bántak a humor petárdáival a Rossini-előadás szereplői. Amióta 2012-ben Cecilia Bartoli lett a Pünkösdi Ünnepi Játékok intendánsa, hagyománnyá vált, hogy az ott bemutatott opera (esetenként kisebb szereplőváltozásokkal) műsorra kerül a nyári rendezvénysorozat keretében is. Rossini-láz uralkodott el a Hamupipőke emlékezetes előadásának köszönhetően, és ez tartósnak bizonyult. Új lendületet kapott idén Az olasz nő Algírban rekeszizom-gyilkos interpretációjának köszönhetően. Bartoli egészen egyedülálló teljesítményre képes, színészi palettájának minden irányba való kiteljesítésével (Normaként, vagy Iphigeniaként egyaránt megrendítő alakítás az egyik oldalon, másrészről pedig a fergeteges komédiázás). És miképp Salieri-albumával mintegy rehabilitálta a – többek között az Amadeus című filmnek köszönhetően – méltatlanul lebecsült zeneszerző mesterségbeli tudását, teljesítményével ébreszt rá a Rossini-szerepek maximális igényességére.

Jött, játszott, énekelt – és időnként, ha a szerepe úgy kívánta, megcsillantotta páratlan technikai virtuozitását. Olyankor ámulat uralkodott el a nézőtéren – majd pár pillanat múlva megint sorjáztak a poénok, és vidámság-variációkkal telt meg a terem. Eme fergetegességnek korántsem titka, hogy ilyenkor teljes odaadással játszik minden szereplő. Perfekt felkészüléssel, oly mód szórakoztatva, hogy nyilvánvalóan ők is élvezik. Nyomokban sem fordul elő óvatoskodás, biztonsági megoldás, takarékoskodás a hanggal – és ez a szó legjobb értelmében vett pazarlás teszi pazarrá az előadást. Önfeledten játszott a Philharmonia Chor Wien, és gondoskodott instrumentális háttérről az Ensemble Matheus, Kean-Christophe Spinosi irányításával, s külön említést érdemel a billentyűjátékos Luca Quintavalle is. Egyaránt „ültek” a szöveges és zenei poénok, s néha elég volt egy mozdulat, hogy máris dőljön a kacagástól a teltháznyi közönség. A zenei csoda környezetét a látványvilág csodája adta. Remekelt ismét a rendezőpáros (Moshe Leiser, Patrice Caurier), és valamennyi munkatárs, aki felelős a színpadért. Ezt az előadást élmény lesz színháziból képernyősre transzponálni, s borítékolni lehet a felvétel sikerét…