Magyar melódiák

Mindig szívet melengető, ha külföldiek próbálkoznak magyarul beszélni. Gyönyörű, ám több szempontból is nehéz nyelvünk nehezen adja meg magát, éppen ezért elismerésre méltó, ha a más hangrendhez és nyelvtanhoz szokott idegenek a mi nyelvünkön próbálnak meg kommunikálni. Ez jutott először eszembe, mikor kézbe vettem Sofja Gülbadamova (1981) orosz zongoraművész Hungarian Melody című lemezét.

Kovács Ilona

 A Moszkvában született művésznő Johannes Brahms, Liszt Ferenc és Franz Schubert magyar vonatkozású műveiből válogatott és nyújt át egy csokorra valót hallgatóinak. Liszt Magyarországhoz kötődését felesleges részleteznünk, a magyar muzsikustársadalom mind a mai napig nem lehet elég hálás neki. Nemcsak magyar vonatkozású műveiért, hanem – többek között – a közép- és felsőfokú magyar zeneoktatás felvirágoztatásáért is. Hosszú listát tenne ki, ha mindazt a sok jót csak címszavakban felsorolnánk, amit Liszt a honfitársaiért tett (merthogy ő – annak ellenére, hogy nem beszélt magyarul, azért – magyarnak vallotta magát).  A másik két komponista Magyarországhoz fűződő viszonya szintén közismert. Az ifjú Brahms 1851-ben ismerkedett meg Reményi Ede hegedűművésszel, akinek hamarosan zongorakísérője lett. Reményi sok temperamentumos és eredeti magyar dallamot játszott öt évvel fiatalabb kollégájának, akit a számára ismeretlen hangzás mellett barátja virtuóz előadása is bámulatba ejtett. Közös munkájuk azonban alig egy év múlva megszakadt: egy napon a hegedűs eltűnt Hamburgból. A szóbeszéd szerint meggyűlt a baja a rendőrséggel, és gyorsan jegyet váltott az Amerikába induló, legelső hajóra. Brahmsnak nem sokkal később szintén magyar hegedűs partnere lett Joachim József személyében, aki pedig életre szólóan barátjává vált. Joachimnak is köszönhetően Brahms Magyarországon is koncertezett, B-dúr zongoraversenyének ősbemutatóján például ő maga játszotta a zongoraszólamot Budapesten,  1881-ben. Franz Schubert és magyarországi kapcsolatai szintén ismertek, bár talán nem annyira, mint Brahmsé. Schubert csak ritkán hagyta el Bécs városát, főleg azért, mert nem volt pénze utazni. Magyarországra, Zselízre sem kirándulni ment, hanem dolgozni. Kétszer is – 1818 és 1824 nyarán – Schubert az Esterházy-kastélyban tanította zongorázni a grófkisasszonyokat. Ennek az időszaknak hozadéka az osztrák dalköltő néhány magyar vonatkozású kompozíciója.

 

Örök kérdés, hogy magyar művet csak magyar művész tud-e autentikusan megszólaltatni. Nos, a lemezen felhangzó kompozíciók esetében igazi, tiszta forrásból származó magyar népzenét felmutató művekről nem beszélhetünk. Sem Liszt Magyar rapszódiái (no. 17., 18., 19.), sem Schubert Magyar dallam h-mollban (D. 817) című alkotása, sem Brahms 14. magyar tánca vagy op. 21 no. 2-es magyar dalra írott variációi nem tekinthetők autentikusan magyarnak. A zongoraátiratban szereplő op. 103-as Cigánydalok magyarsága is elgondolkodtató. Ezekhez a művekhez tehát nem kell feltétlenül magyarnak lenni ahhoz, hogy meggyőző élményt nyújtson az előadás. Ami kell – mint minden előadóművésznek – az a szerző és a mű iránti alázat, az érzékenység, a szuggesztivitás és a hangszertechnikai fölény. Sofja Gülbadamova előadásában mindezeket megtaláljuk, zongorázása ezért ad élményteli perceket.

Talán ennek a 2017-ben készült felvételnek, az erre való készülődésnek és kutatómunkának köszönhetjük azt, hogy Gülbadamova felfedezte a maga számára Dohnányi Ernő művészetét is. Egy évvel később megjelent két CD-s albumán Dohnányi szólózongorára írt darabjaiból játszik, 2019-ben pedig felvette a zeneszerző mindkét zongoraversenyét is. Örvendetes, hogy Sofja Gülbadamova személyében a magyar és a magyar zenével kapcsolatos alkotások egyik kiváló, elhivatott előadóját üdvözölhetjük. Remélhetőleg lesz folytatása a zongoraművésznő „magyar korszakának”.

 

Kiadó: Hänssler Classic

Katalógusszám: HC19037