Lemez készült Rachmaninov halának 75. évfordulójára

Michael Korstick német zongoraművész az ostravai Janáček Filharmóniával együtt készített lemezt, melyen Rachmaninov munkássága előtt tiszteleg a III. zongoraverseny és II. szonáta és a Corelli-variációk felvételével.

Fittler Katalin

Rachmaninov halálának 75. évfordulója adott különleges aktualitást e felvétel megjelenésének. Korstick mindhárom műben Steinway D modellen játszik (a zongoraversenyt Ostravában, míg a Corelli-variációkat a Deutschlandfunk kamaraterében, a b-moll szonátát pedig Pforzheimben rögzítette).

A felvétel meghallgatásának több, egyaránt tanulságos módja van. Lehet egyszerűen belefeledkezni a több mint egy órányi muzsikába, a másik szélsőség pedig a kottával a kézben való zenehallgatás, ami nem is annyira a művek megismerése szempontjából érdekes, hanem inkább a zongoraművész alkotói aktivitását illetően. Az szinte közhelyszámba menően ismert, hogy Rachmaninov számos kompozíciója több verzióban él – erről alkalmanként az ismertetőszövegek is tájékoztatnak. Az előadóművésznek tehát van döntési lehetősége, sőt, veheti magának a bátorságot újabb verzió(k) kialakításához.

Michael Korstick, tiszteletreméltó nagy repertoár birtokában (ami a műismereteken túl eleve biztosít számára olyasfajta szemléletmódot, amellyel mintegy a „hangok mögé” lát) ezúttal is élt ezzel a lehetőséggel (a szonáta esetében hangversenyeken hosszú ideje „vizsgáztatta” saját verzióját). Minden bizonnyal kevesen vannak világszerte, akik olyan alapos műismerettel rendelkeznek, hogy a zenei anyagba való belenyúlásait pusztán hallás alapján észrevegyék, s főképp: érdemben értékeljék. A hallgató korrekt tájékoztatást a felvétel kísérőszövegéből kap – ami a zenei élményt illetően aligha jelent számottevő változást.

A műsor nagyobbik felét a zongoraverseny teszi ki, folytatásként a két szólódarab úgy hat, mint az LP-ken a B-oldal. Ugyanaz a szerzői világ, mégis, az apparátusból adódóan más. A két halmaz közös elemét a zongoraművész jelenti.

A zongoraverseny felvétele kapcsán több kérdés is felmerül, amelyek a valamennyi közreműködőről minden szépet-jót leíró ismertetők ismeretében még inkább megválaszolhatatlannak tűnnek. Ezek javarésze a felvételtechnikával van összefüggésben. Köztudott, hogy utólag megannyi aránymódosítás lehetséges – akár a hangszerelés sajátosságainak, különlegességeinek a kiemelésére. Ráadásul, versenyművek esetében mindig újragondolandó a szólista és a zenekar arányának a kérdése!

Ezúttal a zenekar gyakran túl udvariasan marad a háttérben, sajnos olyankor is, amikor tematikus anyagot játszik, s a zongoristáé a kommentár, ha úgy tetszik, a sűrűséget növelő „töltelékanyag”. A hallgató úgy érzi magát, mint aki akusztikai szempontból rossz helyen ül a hangversenyteremben (ilyesfajta arányeltolódást viszont még csak egy lapozó is aligha észlelhetne…). A zongora kiemelése egyúttal a dinamikai skála beszűkülését is eredményezi (akár mérhetően, akár az érzetet tekintve). Csekély vigasz, hogy plasztikusan követhető a hangzás, és ebből a sajátos aspektusból akár olyasmi is kihallható, ami felett máskor elsiklik a figyelem…

A megválaszolhatatlan kérdés, hogy vajon valóban ezt a hangzásképet akarta-e életre hívni a szólista és a dirigens, Dmitrij Lissz? Az előbbi gyönyörködhet ugyan perfekt teljesítményében, de az összhangzásról gondoskodó karmester minden bizonnyal sajnálkozhat a részletszépségek háttérbe szorításáért. Mert a zenekar egyébként, hallhatóan, jól teljesít!

A szólódarabok előadásánál minduntalan előtérbe kerül az erőteljes értelmező szándék; néha már-már illusztráló szándékot érzünk, ami óhatatlanul is előtérbe helyezi a játékost a játszanivalóval szemben. Az interpretáció tehát – egyébként kétségkívül átgondolt – inkább az intellektust szólítja meg, semmint az érzelmi világot.

Cím: Rachmaninov: III. zongoraverseny, Corelli-variációk, II. szonáta

Kiadó: OEHMS Classics

Katalógusszám: OC 1896