La boîte à piano

Yvonne Lefébure elismert francia zongoratanár volt, aki olykor hangversenyeken is fellépett és hanglemezeket is készített. A Hänssler-Profil cég egyik új albuma az ő művészetét mutatja be.

Zay Balázs

Az összeállítás Beethovennel kezdődik. A Diabelli variációk eleven és spontán. Az Op. 109-es E-dúr szonáta dinamikus, az előadás igazán a III. Gesangvoll, mit innigster Empfindung jelzésű tételében válik megragadóvá. Ezt az érzést alátámasztja a következő darab, az Op.110-es Asz-dúr szonáta, melynek ennek megfelelően az I. és III. tétele meggyőző. 

Ezután Mozart K379-es G-dúr hegedűre és zongorára írt szonátája hangzik el Jeanne Gautier közreműködésével. Gautier Ravel Tzigane-ának módjára csap bele a hegedűszólamba, aztán teret nyer mindkettőjük igen érzelmes, ugyanakkor melodikus előadásmódja. Igazán remek Mozart-előadás.

Ezután Beethovenhez térünk vissza, az Op. 111-es c-moll szonáta következik, először csak az I. tétel, majd mindkettő. Ebben összegződnek a fentiek, a megfelelő helyen inkább energikus megközelítés, ahol lehet viszont, az erősen lírai hangétel, mindben valamilyen jellegzetesen franciás elengedettség és könnyedség. Természetesen az Op. 111-es szonáta nem gigászi, monumentális formát ölt magára ezúttal. 

 

 

Ezután következik Lefébure leggyakrabban megjelentetett felvétele, Mozart K466-os d-moll zongoraversenye a Berlini Filharmonikusokkal és Wilhelm Furtwänglerrel. Az 1954-es felvételre beugrás révén került sor, Lefébure Edwin Fischer helyett lépett színpadra. A felvétel bizony csalódást okoz. Természetesen nem rossz, de a két művész nem harmonizál, Lefébure elég mechanikus és kevéssé érzékeny, s Furtwängler sem hozza a tőle várható kivételességet, bár tegyük hozzá, hogy kiválósága inkább szimfóniák és operák esetében mutatkozott meg, semmint kísérőként.  

Az anyagban még egy felvétel szerepel ugyanerről a műről négy évvel későbbről, szintén koncertfelvétel, ezúttal az Orchestre National de la Radiodiffusion Française közreműködésével, Pierre Dervaux dirigálásával. Ez érzékenyebb előadás és nagyobb az összhang a szólista és a karmester között. Kár azonban, hogy nem vették fel az anyagba Lefébure harmadik, legkorábbi bejátszását erről a darabról, még 1951-ből a Parpignan Fesztivál Zenekarral és Pablo Casals irányításával, mely a mű megragadása és átélése szempontjából a legjobb a három közül. Annál is inkább, mert a gyűjteményben helyet kapott egy nem érdektelen, de problémás felvétel is. Debussy La boîte à joujoux című műve a - számomra legalábbis - leghátul helyet foglaló változatban hangzik el, nem a szólózongorás változat, nem ennek André Caplet hangszerelte balettváltozata, hanem a recitációval egybekötött verzió, Pierre Bertin híres színész közreműködésével. Ízlés dolga persze, de én mindenképp a szólózongorát preferáltam volna. Annál is inkább, mert mikor csak a zongorát halljuk, vagy a másik Jeanne Gautier közreműködésével készült felvételt hallgatjuk Ravel Szonátájáról, az mutatkozik meg, hogy Lefébure nagyon érzékeny és sokszínű előadója tudott lenni a francia impresszionista zenének.  

Elhangzik Bach BWV 1052-es d-moll zongoraversenye is a Fernand Oubradous vezette Fernand-Oubradous Kamarazenekarral. Ez egy szép, veretes régimódi előadás, nekem nagyon teszik, és úgy vélem, hogy minden kétségtelen romantikus beütése ellenére többet kihoz Bach zenéjéből, mint a manapság divatos, gyors ledarálás. Ezt természetesen nem a jól sikerült és értékes historikus előadásokra értem, ilyenek is vannak, s olyanok is, amikor a hajszolt tempó kihoz valamit.

Ehhez közel áll stílusban a másik felvétel az Orchestre National de la Radiodiffusion Française és Pierre Dervaux közreműködésével Schumann Zongoraversenyéről. Nagyon érdekes, Lefébure itt meglepően nagy szabadságot ad magának, nem kell sok ütemnek elmúlnia ahhoz, hogy nagyot változtasson a tempón. 

Végül hallunk jó pár Bach-művet, nem egyszer Liszt átdolgozásában. Ezek erőteljesek, határozottak, eléggé ellentétpárjai Marcelle Meyer nagyon finom és érzékeny Bach-játékának. 

Az anyag nem egységes, több meghallgatás után sem egyértelmű, hogy milyen zongorista is volt Lefébure. Nem kvalitásban, hanem hangvételben, stílusban. Eléggé objektív, inkább hűvös, de nem mindig… Az biztos, hogy érezni a tanári alaphátteret. Némi elbizonytalanító jellege is van az egésznek, mivel nem egységes kép tárul elénk.

Sok minden hiányzik, Schubert B-dúr szonátája, Schumanntól legalább a C-dúr fantázia, Bachtól legalább a Kromatikus fantázia és fúga, ami érdekes összehasonlítást tenne lehetővé Meyerrel, aki a mű egyik legmegkapóbb előadását rögzítette, s persze Debussytől például a Prelűdök I. kötete vagy az Images két kötete.      

 

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler 

Katalógusszám: PH21041