Két halhatatlan halálára emlékezve

A Warner kiadó egyidejűleg két legendás előadó felvételeiből adott ki háromlemezes válogatást.

Zay Balázs

Dinu Lipatti mindössze harminchárom évig élt. 1950-ben hunyt el, s felvételei azóta szinte megszakítás nélkül kaphatók. Sajnos elég kevés stúdiófelvételt készített, de fennmaradt elég sok koncertfelvétele is. E kiadvány műsora eléggé esetleges, főképp az Icon-sorozat hétlemezes albuma után. Miért épp ezek? Ám az is igaz, hogy a három korong jól reprezentálja Lipatti kvalitásait. Hírneve nem véletlen, aligha lehet kérdés, hogy minden idők egyik legnagyobb zongoristája. Az első lemezen Schumann Zongoraversenyének Karajannal készített stúdiófelvétele és Mozart K467-es zongoraversenyének Karajan kísérte koncertfelvétele szerepel. A Schumann-koncert felvétele 1948-ból való. Létezik a darabról egy 1950-es élő felvétel is, amelyen Ansermet kísér. Lipatti tudatosan kialakított előadási gyakorlatára tekintettel nincs lényeges koncepcionális különbség a kettő között, persze más a pillanat hatása. Az alapvetően tempós első tétel néhány perc után nagyon lassú lesz, ez azon kevés részek egyike, ahol Lipatti szélsőséges tempót vesz, ez azonban semmiképp sem különcség, hanem az említett beszédesség és folyamatos kiemelés része.

A Mozart-mű luzerni koncertfelvétele nagyon jól szól. Ez a mű egyik legnagyobb előadása. Egyik, mert nehéz összevetni más stílusú megközelítésekkel, például Anda maga nemében ugyancsak kimagasló bejátszásával. Lipatti megközelítése ebben is, és az album szinte minden művében sajátos. A billentés határozott, inkább erős, viszont az interpretáció egyértelműen lírai. A hangzás nagyon tiszta, mindig igen áttetsző a hangzáskép. És ami a legfontosabb: Lipatti mindig hangsúlyoz valamit, egyszerűen nincs üresjárat. Zenélésének egyik fő jellemzője a parlando-jelleg, azaz a kiemelt szólam mindig beszél.

A három lemezt végighallgatva megerősítésre kerül az az érzés, hogy Lipatti hasonlóan közelít minden korszakhoz, azaz a zenék előadását azok mondanivalója, s nem azok kora alapján formálja meg. Ez a Mozart-zongorázás abszolút adekvát lenne Beethovenhez, de ezt halljuk Bachnál, Schubertnél, Chopinnél, Schumannál is. Ez a Mozart-kép beethoveni szinten van, azaz nem mutatkozik az ő öt koncertjénél korábbi fázisnak. Lipatti valahogy a klasszika felső szintje felé tolta, ahogyan oda tolt mindent. Persze kevesebb a játékosság, de sokkal több a tiszta forma.

A második lemez első darabja Chopin III. Szonátája. Romantika és klasszika együtt. Utóbbi a tiszta formálás, a gazdag kifejezőerő mellett is tiszta tagolás eredménye. Liszt Petrarca szonettje kiváló, kár, hogy nem játszott sokkal több Lisztet. Az I. Zongoraversenyről van élő felvétele, recseg, de nagyon jó. Brahms Op. 39-es Keringők sorozatából hét darabot hallunk, ezek korábbi bejátszások tanárával, Nadia Boulanger-val. S két modern darab: Ravel Alborada del graciosója és Enescu III. szonátája.

A harmadik korongról Lipatti utolsó – besançoni – hangversenye csendül fel. Két és fél hónappal később meghalt. Játéka a koncerten olyan tiszta és kiváló, akárcsak a stúdiófelvételeken. Mindössze az utolsó keringőt nem játszotta el, állítólag fáradt volt. Megvan a maga varázsa a vágatlan kiadásnak, de mivel nem maradt fenn egyben az egész koncert felvétele, a magam részéről kihagytam volna a felesleges tapsokat, felkonferálásokat, Lipatti bemelegítő klimpírozásait, s pusztán ott hagytam volna meg a tapsot, ahol a lecsengésbe beleszól - bizony a besançoni hallgatók hamar kifejezték megelégedettségüket. Ha Mozart K467es zongoraversenye kapcsán megállapítottuk, hogy a mű egyik legjobb felvétele, megtehetjük ugyanezt Bach I. Partitájával kapcsolatban is. Itt is érdemes distinkcióval élni, Schiff például ugyancsak olyan szintet képvisel, ahol dőreség az összehasonlítás. Lipatti határozott hangja nemigen konform a historikus közelítésekkel, ugyanakkor alig van még egy előadás, melyben a Bach megírta zseniális zene ennyire kibomlik. Hány egyáltalán nem rossz csembalós vagy zongorás előadásban nincs ott, ami ebben benne van. Furcsa, mert az egész nagyon egyszerű. Lipatti nem különös megoldásokkal, quasi adalékokkal teszi megkapóvá az előadást, hanem azzal, hogy azt annak egyszerűségében mutatja, azaz nem rontja el semmivel. E ponton érdemes utalni a besançoni koncert abszolút unikumára, Schubert két Impromptujére (D899 No. 3 és No. 2), ezekről ugyanis megelőzősen nem készült stúdiófelvétel. Bach és Schubert ugyanúgy - jó ez? Nagyon is jó. Ugyanis nem kell hozzáadni, hanem meg kell érteni, és a megértettet egyszerűen ki kell fejezni. Ez a két Impromptu a kiemelkedő zenei interpretáció par excellence példája, főleg a D899 No. 3.  Manapság se szeri, se száma a technikailag kiváló pianistáknak, akik azonban sokszor nem találnak el a megszólaltatott zene szívéig. Lipatti előadásában igazán semmi különös nincs, csak a lényeg, a lényeg a maga egyszerűségében. A hangszer énekel. Azért nem használtam a cantabile jelzőt, s választottam inkább a parlando szót, mert a lényeg nem az éneklés, hanem az éneklés milyensége, a beszédes éneklés. Kár, hogy Lipatti nem játszott Liszt-átiratban Schubert-dalokat, a Schubert-előadások fényében úgy tűnik, neki sikerülhetett volna, ami szinte senkinek nem sikerül, rendesen áttenni az éneket a hangszerre.

Főleg Chopin műveinek előadása mutatja, hogy Lipatti erős érzelmeket fejezett ki úgy, hogy tökéletesen mentes tudott maradni minden szentimentalizmustól. Ezekben a Chopin-keringőkben nemcsak Chopin van benne, hanem szinte az egész francia művészet.

Kérdés, hogy az egyéb elérhető Lipatti-kiadványok közt hol van ennek a helye, zeneileg azonban nem kérdés: legfelül.

A másik publikációra az utóbbi megjegyzés szintúgy alkalmazható. Egy másik legendás előadó, akinek szerencsésebb élet jutott.  Nyolcvan évig élt, sok veszélyt megúszott, művészete mennyiségileg is kibontakozhatott. Msztyiszláv Rosztropovicsról van szó. Kilencven éve született, s tíz éve hunyt el. Ez alkalomból a Warner cég kiadta összes felvételét, néhány archívumból elővarázsolt újat is, és úgy mellékesen egy háromlemezes albumot Az évszázad csellistája címmel. Utóbbi remek zenei élmény, és - megítélésem szerint legalábbis - nem szerencsés összeállítás. Kétségtelen, hogy az album jól reprezentálja Rosztropovics életútját és művészetének sokoldalúságát, zenetörténeti jelentőségét. Ugyanis össze-vissza minden szerepel rajta. Versenyművek, kamarazenék, szólódarab, stúdiófelvétel, élő felvétel, barokk, klasszikus, romantikus, modern, kortárs, minden, beleértve neki ajánlott, általa bemutatott műveket is. Mindenből egy kevés. Túl kevés, ugyanis néhány kivételtől eltekintve részleteket, kiragadott tételeket hallunk. A gyűjtemény ugyan átfogó képet nyújt, de akit érdekel a XX. század kétségkívül legnagyobb csellistájának életútja, annak vajon mindössze egy tétel kell egy Bach szvitből, a harmadik tételek Haydn Csellóversenyeiből, a lassú tétel Dvořák II. Csellóversenyéből? Avagy érdekli Respighi és Dutilleux? Szerintem ez az összeállítás emiatt teljesen értelmetlen, jobb lett volna a teljes képet persze töredezettebben bemutatva mégiscsak egész művekből összeállított anyagot kiadni.

De nézzük a lényeget! Rosztropovics kétségtelenül magasabb szintre emelte a csellójátékot. Zeneileg, a kifejezést illetően nem lehetett panasz, de Rosztropovics révén hirtelen olyan tisztaságú és technikai szintű játék jelent meg, mely addig e hangszer kapcsán ismeretlen volt. A magam részéről hasonló kiválóságot érzek két nagyjából kortárs, a francia Paul Tortelier és a magyar-amerikai Starker János esetében is, de nem vitás, hogy Rosztropovicsnak volt a legnagyobb hatása. (Starker állítólag azt mondta, ő a jobb csellista, de Rosztropovics a híresebb. Ha jobb nem volt is, rosszabb sem volt semmivel.) Rosztropovics jól kommunikált hangszerén és hangszerén túl is, többek között ezért is írtak neki sokan, persze e téren a baljós szovjet idők kifejezetten szerencsések voltak, hiszen nem mindenütt van a közelben egy Sosztakovics és egy Prokofjev. Így jelentősége e téren is messze kimagasló. Életművét betetőzte, mikor hosszú idő után végre felvette Bach mind a hat Szvitjét. Ebből mindössze két percet hallunk csak: az I. Szvit I. tételét.

Rosztropovics játéka egyszerre volt szép, kifejező, technikailag tökéletes, interpretáció szempontjából reprezentatív.

Érdemes kiemelni Bach Christus, der uns selig macht korálelőjátékának Kodálytól való átiratát, melyben Herbert Tachezi kíséri orgonán. Persze kissé furcsa ez a zene Piazzola Nagy tangója és de Falla Tűztánca után, 

Az összeállítás jól mutatja, milyen kiváló volt a barokk repertoárban is. Egy efféle vegyes anyag szinte kizárólag részletekkel bónuszként egy album mellett elmenne, afféle kedvcsinálóként, de alighanem bármilyen teljes műveket tartalmazó összeállítás jobb lett volna. Sőt, több hármas gyűjteményt is megjelentethetett volna e helyett a kiadó, például ismertebb versenyművekkel, barokk alkotásokkal, kortárs darabokkal.

Katalógusszámok: 0190295867898 Warner Classics, MagneoTon, 0190295900533 Warner Classics, MagneoTon