Kései újrafelfedezés

1985-ben „Az elfelejtett Seiber Mátyás” címmel jelent meg Breuer János írása a Muzsikában. Abban az évben lett volna 80 éves Seiber Mátyás – kettős kerekszámú évfordulóvá tette a komponista halálának 25. évfordulója. Műveinek előadása, hangfelvételen való megjelentetése: lehetőség annak megakadályozására, hogy neve előtt epitheton ornansszá váljék az „elfeledett”.

Fittler Katalin

Seiber Mátyás életének mindmáig leginkább közismert mozzanatát halálának sajátos körülményei jelentik – nevével a szakmabeliek leginkább Kodály híressé vált írásában találkozhattak (Tizenhárom fiatal zeneszerző). Számon tart(hat)ják még jazzmuzsikusok világszerte – és kétségkívül hasznos missziót vállalnak, akik egyik-másik művét műsorra tűzik.

A Parlandóban Kathryn Smith Bowers-nek egy 1995-ös amerikai előadása alapján Kovács Soma fordításában megjelent cikkében meghatározó jelentőségű idézetet olvasatunk a zeneszerzőtől: „Számomra a komponálás eseménye még mindig nagy felfedező út: én fedezem fel mindazokat az anyagban rejlő lehetőségeket, melyektől a mű elkezd nőni és kitárulkozni, s akkor levonom a kellő következtetéseket”.

 

 

Míg a többszerzős antológiákban elsikkadhat a figyelem egy-egy – akár értékes – kompozíció felett is, a szerzői albumok mindenképp reflektorfényt jelentenek. Van hazai Seiber-korong is, ám fokozottan felkelti a hazai érdeklődő figyelmét, ha nemzetközi együttműködés eredményez hangfelvételt.

A zenekari műveket és hegedű-zongoradarabokat ígérő felvételen öt mű szerepel, csaknem a kompozíciók időrendjét követve. A nyitányként Doráti Antal hangszerelésében felcsendülő Sinfonietta for String Orchestra eredetije az I. vonósnégyes volt, a 18 éves komponista-jelölt figyelemfelkeltő szárnypróbálgatása, 1923-ból (NB., a Psalmus bemutatójának évéből). Meglepő, hogy a következő két mű keletkezését alig néhány év választja el egymástól: az 1942-ből való Besardo-Suite No. 2 hat tételét a 16-17. századi burgund Jean-Baptiste Bésard munkásságának alapos ismeretét feltételezte; az 1603-as, elsősorban lantmuzsikát tartalmazó Thesaurus Harmonicus gazdag anyaga inspirálta a házimuzsikálás repertoárjába illő ciklus komponálására. Az 1943-44 szülötte a hegedűre is vonószenekarra készült Fantasia concertante, amelyet az életmű alapos ismerői egyöntetűen meghatározónak tekintenek. A szerző halálának évéből való a Hegedűszonáta, melyet követően az az 1954-ből származó Concert Piece hallható, szinte ráadásszámként, amely annak idején Ligeti György megkülönböztetett elismerését (és lelkesedését) vívta ki.

Az élményszerű hangzásról a heilbronni Württembergi Kamarazenekar, karmesterként Török Levente, hegedűsként Nina Kamon, zongoristaként Oliver Triend gondoskodik.

A Sinfoniettában vonóskarivá duzzasztott vonósnégyes-játszanivaló elementáris élményét az adja, ahogyan az erőteljes Kodály-hatásról tanúskodó pentaton-anyag nemes matériaként jelenik meg. Sajátos alkotói és interpretációs feladat az egyszerűből, a könnyen áttekinthetőből arányosan olyan közlést létrehozni, amely időtállóan számot tarthat az érdeklődésre. Seiber sokirányú tájékozottságának egyik alapvető fejezete a „régizene”, és hogy a rövid tánctételekben is megtalálta az évszázadokon átívelő, maradandó értéket, annak bizonysága ez a szvit. Miként a magyar hallgatóban a pentaton zenei világ hallatán – a keletkezési évszám ismerete nélkül is – a Psalmus-közeliség tűnik fel, úgy a régi táncoknál az évszám okoz meglepetést. Mennyivel előbb érezhetett rá (akkor már brit állampolgárként) Seiber a mind távolabbi múlt zenéje iránti érdeklődés korjelenségére, mint nálunk idehaza – elsősorban Farkas Ferencnek köszönhetően – kódexek táncdallamainak különböző apparátusú együttesek által való népszerűsítésére történtek kísérletek! Ismét más profilból mutatja a zeneszerzőt a (csaknem a szvittel egy időben készült) Fantasia: a korabeli legújabb szerzői (stiláris) irányzatok alapos ismerőjének. Letagadhatatlan, hogy ismerte Bartók Zenéjét, anélkül, hogy idézetszerűen élt volna eme stiláris tapasztalataival – és érezhetően idegen tőle bármiféle merev kliséhez való alkalmazkodásnak a szándéka. A többször idézett ars poetica-értékű megjegyzése maximálisan érvényesült alkotói gyakorlatában. Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy bármiféle didaktikus szándék nélkül, azonos ihletettséggel képes „könnyű” játszanivalót fogalmazni és a szólista-rangot méltán kiérdemlőknek kínálni technikailag erőpróba-jellegű, ugyanakkor játékörömet rejtő, s főképp: hallgatásra szánt darabokat írni. 

Szerző felkészültségét (tehetségét-tudását) dicsérni („megdicsérni”) már-már tiszteletlenség – de az értékekre való rámutatás mégis indokolttá teszi az ilyesmit.

Ami pedig az előadókat illető: csak elismeréssel lehet szólni arról a művészi produkcióról, amely aligha jöhetett volna létre az értékek felismerése – és a művek szeretete nélkül. 

 

Kiadó: hänssler CLASSIC

Katalógusszám: HC21043