„Minél szabadabban, minél természetesebben”

Kertesi Ingrid úgy véli, minél szabadabban, természetesebben kell énekelni, hangszerként használva a hangot, és erre igyekszik megtanítani a növendékeit is. Az eltelt évtizedekben a legnagyobb koloratúrszoprán szerepekben lépett pódiumra, de ugyanilyen fontos számára a dal- vagy az oratóriuméneklés. A produkciók tükrében szinte hihetetlen, hogy az idei már a harmincharmadik évadja lesz a dalszínházban.

Réfi Zsuzsanna

Gramofon: Pedig nem indult könnyen az a bizonyos legelső szezon...

Kertesi Ingrid: A diplomázást követően azonnal – az operavizsgám alapján, amelyen Olympiát, Luciát, Adinát énekeltem – szerződtettek. Főszerepek vártak volna ősztől, augusztus végén azonban volt egy autóbalesetem. Teljesen összetörtem. Bár gyorsan gyógyultam és novemberben már elkezdtem próbálni, Mikó András (aki még a kórházban is meglátogatott) Mihály Andrással egyetértésben igyekezett szépen, lassan adagolni a feladatokat. El voltam keseredve nagyon, és csak hosszú évek után jöttem rá, mindez mekkora szerencsét is jelentett a számomra. Biztos vagyok benne, hogy a hangom ma már lebegne, hogy évek óta nem énekelnék, ha nem ilyen fokozatosan indul a karrierem.

G.: S így jutott ideje arra is, hogy megtanulja a színpadi játékot...

K. I.: Így igaz, hiszen nem elég valamit zongora mellett elénekelni, tudni kell mindenre és mindenkire figyelni, reagálni a pódiumon, közben a technikán sem görcsölni. Mivel nagyon fontosnak tartom ma is a „külső fület”, mindig kikértem és kikérem a számomra fontos kollégák véleményét egy-egy előadásról.

G.: Mivel lehet még jobbá tenni a produkcióit?

K. I.: Az eddigi pályám során arra jöttem rá – s ezt próbálom a növendékeimnek is továbbadni – hogy követni kell azt a bölcs meglátást, mely szerint az éneklés nem más, mint felnagyított beszéd. Ha valakinek az látszik az arcán, hogy mindez nehézséget okoz számára, ha grimaszol, akkor előbb-utóbb hallatszódni fog az is, hogy erőlteti a hangszalagjait. Pedig fontos, hogy minél lazábban menjen, s jobban essen az éneklés.

G.: Az Ön pályájára mennyire hatott, hogy már fiatalon külföldi operaházak tagja lehetett?

K. I.: Rengeteget jelentettek azok az évek. Visszajelzés, s egyben hatalmas motiváció volt. Amikor a Neue Stimmen-versenyt nyertem meg, akkor a Komische Oper igazgatója hívott, s magával Harry Kupferrel dolgozhattam. Nagyon intenzív munkában vehettem részt, ahonnan azt, aki nem teljesített jól, rögtön hazaküldték. Utána szerződést kaptam abba a dalszínházba, s ez olyan volt, akár egy második operaszak.

G.: Jövőre elkezdi a harmincharmadik szezonját az Operaházban, de emellett sok koncerten találkozhat Önnel a közönség. Különleges hangversenyre készül szeptember 20-án is, a Zeneakadémián.

K. I.: Ács János (ahogy a nagyvilágban ismerik: Janos Acs) rengeteget kísérte, vezényelte Luciano Pavarottit, s az ő ötlete volt, hogy a legendás tenor emléke előtt koncerttel tisztelegjünk, akit éppen tíz évvel ezelőtt veszítettük el. Megtisztelő, hogy engem kért fel szólistának, s igyekeztünk olyan darabokat válogatni, amelyek Pavarotti repertoárján szerepeltek. Örülök, hogy vele dolgozhatom, hiszen elképesztően sokat tud a bel cantóról, ami úgy vélem, minden éneklés alapja…

Az interjú teljes terjedelmében a Gramofon 2017. őszi számában olvasható.