Keleti modern

A Warner Classics két új lemezét sok minden összekapcsolja. Marko Letonja szlovén karmester a hazájában neves, másutt kevésbé ismert szlovén dirigens dirigens, Anton Nanut, valamint Otmar Suitner tanítványa. Új lemezén, melyen az általa vezetett Strasbourgi Filharmonikus Zenekar működik közre, Leoš Janáček két fő művét, a Glagolita misét és a Sinfoniettát vezényli. A két kompozíció a XX. század kimagasló alkotásai közé sorolható. Mindkettőről számos felvétel létezik. Nem egyszerű művek. 

Zay Balázs

A Glagolita mise már csak ószláv egyházi nyelve miatt is, nem mintha a mai cseh nyelv könnyebbséget jelentene nem cseh vagy szlovák énekeseknek. De a zene sajátossága sem könnyíti meg az előadók dolgát. Janáček művében több dolog kapcsolódik egymáshoz. A jellegzetesen szláv melódiavilág, Janáček egészen sajátos harmóniavilága, valamint az énekbeszédhez közelítő expresszionista stílus, utóbbi nyilván mérsékelten és az előző kettő hatása alatt. nehéz megtalálni az egyensúlyt abba, hogy az expresszionizmus által is befolyásolt hangvétel, benne a quasi énekbeszéd is meglegyen, s ne essen csorba a jellegzetes szláv dallamiságon, továbbá Janáček jellegzetes, minden mástól eltérő kifejezésvilága is érvényre jusson. 

 

 

A helyzet némiképp hasonló a Sinfonietta esetében, természetesen amellett, hogy nem vokális műről van szó. Nem sikerül felfedeznem igazén ideális lemezfelvételt. A glagolita mise esetében még csak-csak, Sinfoniettánál nemigen.  

Nyilván magas kvalitást fedezhetünk fel a jeles cseh karmesterek, Karel Ančerl, Jiří Bělohlávek vagy a mindig megbízható lengyel dirigens, Antoni Wit felvételeiben, akárcsak Rafael Kubelík, Sir Charles Mackerras, Sir Simon Rattle bejátszásaiban. Ám a kétségkívül magas minőség nem jelenti azt, hogy a művek inherens egyediségét minden vonatkozásában megragadnák. A Glagolita mise sok bejátszása közt a legjobbnak Břetislav Bakala lemezfelvételét látom, ebben ugyanis megvan a jellegzetes ősi erő, már-már vadság. Tulajdonképpen nem is az előadással van baj, hanem azzal, hogy az1951-es mono-felvétel nem igazán ideális, főleg abban a tekintetben, hogy a szólisták a kor ideálja szerint nagyon elöl vannak. 

A Sinfonietta esetében ugyancsak lényeges szempint a hangmérnöki beállítás. Számos előadás még egész jó is lehetne, de a kezdő allegretto fanfárban nem hallani eléggé az üstdobokat, márpedig kellene hallani őket. Emellett nagyon pregnánsnak és erőteljesnek kellene lennie a kilenc trombitának, de furcsamód nem szoktak azok lenni. Nota bene még Széll Györgynél sem. Természetesen meghagyom az alternatív olvasatok lehetőségét és teljes mértékben tiszteletben tartom őket, még az általam nagyra tartott Jascha Horenstein itt nem is kicsit alternatív lassúságát is a nyitótételben, de azt furcsának találom, hogy a katonás zene megkívánta erőt és összeszedettséget mindössze egyetlen koncerten hallottam életemben, lemezen soha. 

Letonja lemeze nem hozott változást a fenti hiányérzet tekintetében, noha igazén derék előadásokról van szó. Kidolgozottságuk példás, szép a lágyabb hangzás, és mindkét mű esetében közel vannak a relatíve kiemelkedőnek mondható Wit-felvételekhez, stílusban nem messze Bělohlávek líraibb megközelítésétől. 

Ami különös, az a Glagolita mise választott verziója. A darab furcsasága, hogy a záró fanfár elnevezése Intrada. A zeneszerző változtatgatott, s valóban van egy olyan verzió, amikor a szintén induló Bevezetés előtt is felcsendül a záró Intrada, de ez kicsit furcsa, főleg azért, mert hatásosabb a másik kezdés, ráadásul ez esetben sem marad ki semmi.  Véleményem szerint ezt támasztja alá az is, hogy így közel esik egymáshoz a mise és a Sinfonietta kezdése, ami nyilván nem véletlen. Persze a záró Intrada előtti orgonaszóló amúgy is különös formát ad az egésznek. 

 

 

A Warner másik új lemezén az oszét származású Tugan Sokhiev vezényli Sosztakovics X. Szimfóniáját a Toulouse-i Capitole Nemzeti Zenekara élén. Másik progresszív keleti mű, fiatal keleti karmester és francia zenekar. Ám a darab felvételei mutatta kép más, Sosztakovics X. Szimfóniája ugyanis szerencsésnek mondható a lemezfelvételek terén. A már említett Ančerl Deutsche Grammophon-felvétele kiemelkedő, a Cseh Filharmonikusok szlávos hangja csodálatosan érvényesül benne és a tisztán zenekari mű esetében a mono hangzás jól sikerült beállítása mellett nem jelent tulajdonképpeni negatívumot. S ez volt az egyetlen Sosztakovics- szimfónia, melyet Karajan is vezényelt és kétszer is lemezre vett. S ott a sok másik jó előadás, például Kirill Kondrasin, Rattle, Mariss Jansons, Solti György, Vasily Petrenko. 

Sokhiev korunk egyik vezető feltörekvő dirigense, s e csoport körében is kiemelkedik biztos irányítóképességével. A nyilvánvaló habituális különbségek ellenére is emlékeztet valamelyest a fiatal Soltira, nemcsak külsőre. Nem véletlen, hogy ő is egyszerre kiemelkedő zenekari és operadirigens. Szegény a brutális orosz-ukrán konfliktus, valamint a rá adott irracionális válaszok miatt kénytelen volt posztjairól lemondani, mivel, érthető módon, sem francia zenekarával, sem orosz színházával – Sokhiev a Moszkvai Bolsoj Színháznak is vezető karmestere volt – nem akart szembe fordulni. 

Ez a lemeze igen színvonalas, nagyon kidolgozott, karakteres. Objektíve magasra teszem, míg szubjektíve meg kell mondanom hozzám közelebb áll a spontánabb, változatosabb, érzelmekben gazdagabb előadásmód. Ez inkább hűvös, kiszámított. De nem mondom, hogy ez kevésbé adekvát megközelítés.   

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszámok: 9029628063, 9029637771