Kamarazenével szólni a huszadik századról

At the Heart of the 20th Century a címe annak különleges kamarazenei összeállításból készült lemeznek, melyen Fabrice Ferez és Marc Pantillon játszik Frank Martin, Messiaen és Dutilleux műveit.

Fittler Katalin

Ez a felvétel is igazolja: kimeríthetetlenül gazdag a zeneirodalom, mindig van felfedeznivaló – tehát, amennyiben a ritkaságok kedvelésével továbbra is számottevő érdeklődési faktorként számolhatnak a kiadók, akkor tovább végteleníthetők a diszkográfiák. Egyszersmind azt is megsejtteti, hogy miért nem tud a nagyobb apparátusú (vagy éppen szólóhangszeres) zeneirodalommal egyenrangú népszerűségi szintre jutni a kamaramuzsika, amelynek alapvető sajátossága (változatos apparátusa) mintha megosztaná a rá irányuló figyelmet (a vonós, kiváltképp vonósnégyes irodalomnak lelkes rajongótábora van – míg a ritkább, esetlegesebb apparátusok óhatatlanul is perifériára kerülnek). Egy-egy „felfedezés” hatása rövidtávú, nehezen rögzülnek az emlékezetben az alkalmi, konkrét adatok.

A felvétel műsorán 1930 és 1956 között készült művek szerepelnek – no meg egy későbbi darab, amely Febrice Ferez felkérésére készült. A sorrend kialakításánál nem játszott szerepet a keletkezési idő, és nem is „tömbösítettek” szerzők szerint.

Frank Martin, Messiaen, Dutilleux zenéjét követően csendül fel egy kortárs mű szólóoboára. Utána Frank Martin ciklusával kap szólólehetőséget a zongorista Marc Pantillon, majd az azonos évben született Dutilleux és Pierre Sancan szonátája ill. szonatinája hangzik fel.

Az oboa: Buffet Crampon „Virtuose”, a zongora Bösendorfer „Imperial”. A hangzás olyan, mintha a couvet-i „La Chappelle aux Concerts” nézőterén akusztikailag ideális helyen ülne a hallgató. Mármint olyan szempontból, hogy „mindent lehet hallani”. Éspedig jól.

Más kérdés, hogy a felvételtechnika mivel tudja segíteni a hangzást. Korrigálhatja a dinamikai aránytalanságokat, „megemelheti” a halk és „visszafoghatja” a túl hangos részleteket, de érzésem szerint ilyen trükkre nemigen volt szükség ezúttal. Amit viszont nem tud módosítani: az az előadók hangzáselképzelése, az intenzitás befolyásolása, s leginkább a formálás.

Fabrice Ferez oboajátéka a mikrofilmolvasás során szerzett tapasztalataimat idézi fel. Nehezen olvasható (kotta- vagy kézirat-) részhez érve, az olvasó első türelmetlen gesztusa a „kinagyítás”, abban a reményben, hogy így kivehetővé válnak az egyébként elsikkadó mozzanatok. Igen ám, de a túlzott felbontás megnehezíti a nagyobb folyamatok áttekintését, mondhatni, könnyű elveszni a részletekben.

Valami ilyesmi történik – a játszanivalótól függetlenül – Ferezt hallgatva. A legnagyobb rutinnal zenekari játékban rendelkező művész a hangszer lehetőségeit kiaknázva szép hangra törekszik. Széppé akarja formálni valamennyi hangot, a rövideket és a kitartott-hosszúakat egyaránt, az utóbbi esetben legtöbbször hullámzó dinamikával tartva életben a hangot, de tónusát mindenkor intenzív vibratóval sminkelve. Ettől a tudatosan a szépségre való törekvéstől háttérbe kerül nála a formálás, és sajnos a zongorista-partnerrel való kommunikáció is. Néha a magas színvonalú „előjátszásra” emlékeztet produkciója, amely sajnálatosan nélkülözi azt a belső kohéziós erőt, amelynek eredménye interpretációként értékelhető.

A szólistaként, kamaramuzsikusként és kísérőként egyaránt keresett svájci zongoraművész tolmácsolásában figyelemreméltó ciklusnak hat Frank Martin Hat prelűdje. Az ott (franciául és angolul) olvasható ismertető kitér az egyes darabok inspiráló forrásaira; hatásokra, amelyeket többszöri hallás alapján is inkább megjegyezni, mint észrevenni lehet.

A többszerzős összeállítások haszna leginkább abban rejlik, hogy adalékokat szolgáltatnak a komponistáknak különböző – nagyobb lélegzetű – darabjai mellett meghallgatva a kamaraműveket, a több műfaj ismeretében gazdagabb területen tudjuk feltérképezni azokat a sajátosságokat, amelyeket szívesen címkézünk „szerzői stílus” avagy épp a korszakra jellemző „zenei köznyelv” alkotóelemeiként.

Kiadó: Claves

Katalógusszám: CD 1810