Josep Colom és a Beethoven-szonáták

Josep Colom életének 70. évében vállalkozott arra a spanyol zongoraművész, hogy felvételen rögzítse Beethoven kései zongoraszonátáit (Op. 109, 110, 111) és hat bagatelljét.

Fittler Katalin

A borító címlapja azt sugallja, hogy a szonátákon van a hangsúly. A hátlap műsora azt sejtteti, hogy a három szonátát követően, mintegy a műsoridőt kitöltendő, következik a Hat bagatell. De nem így történik! Josep Colom sajátos folyamatot hoz létre azáltal, hogy két-két bagatellt követően szólaltat meg egy-egy szonátát. A bagatell-sorozat nem a szó szoros értelmében vett ciklus, amelyben kötelezően adott a darabok sorrendje. Colom szabadon, mintegy nyersanyagként kezeli a rendelkezésre álló játszanivaló anyagát; az 5. és 4. bagatell után következik az e-moll szonáta, az 1. és 3. bagatell után az Asz-dúr szonáta, majd a 2. és 6. bagatell után zárja a programot a c-moll szonáta.

A műalkotások zártságának az elve sajátosan érvényesül a zenében, amikor is a befejezés a mindenkori hallgatóban zajlik, megannyi korábbi emlék- és élményanyag tapasztalatának szinte ösztönös aktivizálásával. Ismert (gyakran hallott) művek esetében szinte lehetetlen elvonatkoztatni korábbi nagyhatású interpretációktól, amelyek már-már meghatározóak a kompozíciót illetően. Ráadásul mindenki részévé válik annak a történeti kánonnak, amely a minősítéssel eleve befolyásolja a szubjektumot. Beethoven (különösképp kései) szonátáinak megkülönböztetett hely jutott, és aki először találkozik is velük, óhatatlanul is a nagyságnak kijáró figyelemmel hallgatja őket. Vagyis, várja a kivételes élményt – és ez korántsem csupán a heroikus Beethoven-kép velejárója!

Josep Colom ellene dolgozik az ilyesfajta prekoncepcióknak, korrektül kidolgozott tételeket sorakoztat egymás után, valamiféle „ez is, az is Beethoven” címkével. (Jaj annak a hallgatónak, aki a kísérőfüzet hátoldalán található részletező program ismerete nélkül kezdi el hallgatni a felvételt, naivan várva az e-moll szonátát – s ehelyett az 5. bagatelltől kap meglepetést…)

Anélkül, hogy bármit is bele akarnék magyarázni ebbe a – számomra nehezen elfogadható – koncepcióba, analógiá(ka)t próbálok keresni. Legmeggyőzőbbnek az az imaginárius „dialógus-elv” tűnik, amely gyakran az idő-síkok között valósul meg (amikor régi történeti zenék és kortárs darabok „párbeszédére” kerül sor), ezúttal pedig műfaj-közi relációban valósul meg. Ugyanakkor nem tanulságok nélküli elidőzni a track-lista idő-oszlopánál; a háromtételes szonáták rövid középtételénél több bagatell is hosszabbnak bizonyul! De a ciklusok egészét tekintve, az anyag szerveződéséből adódóan, korántsem „rövid középtételként” tartjuk számon sem az e-moll szonáta Prestissimóját, sem pedig az Asz-dúr szonáta Molto allegróját (kiváltképp, mivel itt a folytatás rendkívül összetett, egymástól eltérő karakterű, már-már önálló szakaszok egymásutánja).

A hallgató tehát sajátos „tabula rasa” lehetőséget kap, olyasfajta tiszta lapot, mint amikor a bekötött szeműt a szédülésig pörgetik, majd arra buzdítják, hogy menjen „előre”. Hogyan-honnan-miképp?!

Más megközelítésből ahhoz hasonlítanám, hogy hangversenypódiumhoz szokott művészek szinte inzultusként élik meg a stúdiófelvételeknél bevett gyakorlatot, ami a dinamikai skálát (egyébként érthetően és indokoltan) géppel kontrollált keretek közé szorítják. Ez a felvétel az érzelmi-indulati töltést kényszeríti kellemetlenül rövid Prokrusztész-ágyba.

Hallgatom a korrektül lejátszott darabokból álló hosszú folyamatot (78 perc 21 másodperc), majd azon veszem észre magam, hogy már nem hallgatom – csupán hallom. Kellemes háttérzenévé lényegül minden, katarzismentes közeggé. Nem Beethoven jelenti a „közös nevezőt”, hanem tartalmukat tekintve különböző minőségek kerülnek egy síkra, mondhatni, közös szálra felfűzve. És akkor az sem eléggé vigasztaló, hogy ez a közös szál (Palom technikai felkészültsége) megbízható.

Az előadóművész: közvetítő közeg a zeneszerző és mindenkori közönsége között. Ha intenzitását tekintve kis hatásfokkal működik, az csalhatatlanul „átjön” a felvételen.

Cím: Beethoven – The Late Piano Sonatas & Bagatelles

Kiadó: Eudora

Katalógusszám: EUD-SACD-1901