Jorge Bolet 100

Ezzel a harmadik, három korongot tartalmazó albummal kiteljesedett az audite cég vállalkozása, amely a kubai születésű, 28 éves korától amerikai állampolgár zongoraművész, Jorge Bolet stúdiófelvételeit adja közre.

Fittler Katalin

A program egyetlen műsorszáma örökít meg párizsi élő adást (ORTF, 1974, december 2): Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét, a berlini Radio-Symphonie-Orchester közreműködésével, Moshe Atzmon vezényletével. A többi felvétel a Nyugat-Berlini Rádióban készült (Haus der Rundfunks, Saal 3); az akkori Sender Freies Berlin mai elnevezése: Rundfunk Berlin-Brandenburg, 1961 és 1971 között, 1961-től 64-ig monó, 1966-tól pedig sztereó. Az album második korongja teljes egészében monó felvételeken alapul, a harmadikon pedig a Grieg-művel egyidőben rögzített Debussy-darabokon kívül a Chopin Fantaisie-Impromptu-vel együtt felvett zárószám (Godowsky: Symphonic Metamorphosis of themes by Johann Strauss, No. 2: Die Fledermaus).

A felvételkészítéshez az eredeti analóg (76-os fordulatszámú) szalagokat használták, ennek köszönhetően a hallgatnivaló akusztikailag sem problematikus.

Örvendetes ez a vállalkozás a tekintetben is, hogy – dacolva a hanglemezgyártásnak sötét jövőt jósoló véleményekkel – terjedelmes, stilárisan többrétű anyagot bocsát a nyilvánosság elé, több esetben Jorge Bolet egyetlen hozzáférhető interpretációjaként. Ugyanakkor – épp a több mint három és fél órányi mennyiség következtében – arra is lehetőséget kínál, hogy a hallgató „felfedezhesse” magának Bolet művészetét, ezáltal pedig egy sajátos művész-attitűdöt. Ez mutatkozik meg abban, hogy a bal pedál használatával gyakran élő művész nem a Steinway-hangszereket kedvelte (ahol a bal pedál használata erős hangszín-különbséget jelent), hanem inkább a Bechstein-hangszereket részesítette előnyben (turnéihoz az amerikai Baldwin-cég bocsátott rendelkezésére egy hangszert).

Bolet (1914-1990) virtuozitása vitathatatlan volt, ám a korabeli kritika mégsem fogadta egyöntetű elismeréssel még egyedülálló teljesítményeit sem. Talán mert a virtuóz-játéktechnikához nála nem társult virtuóz előadói attitűd; Bolet egyértelműen a kifejezés szolgálatába állította, és játékában mindig különös gondot fordított arra, hogy a művek/tételek szerkezete-felépítése követhető legyen a hallgatóság számára.

Repertoárja a barokk kortól szinte napjainkig terjedt (kortársak műveit csak ritkán, kis számban tűzte műsorra), ám szubjektíve a romantika állt legközelebb az egyéniségéhez.  A Beethoven-zongoraversenyt hallgatva egyetértünk a kísérőszöveget író Wolfgang Rathert megfigyelésével, aki a három tételben a zenekar és szólista viszonyának árnyalt megkülönböztetésére mutat rá: az elsőben partnerek, a másodikban érzékenyen illeszkedik a zenekar által intonált atmoszférába, a harmadikban pedig magára vonja az érdeklődés reflektorfényét.

Chopin etűdsorozata (Op. 25) tolmácsolását hallgatva a koncertetűd-jelleg oly módon dominál, hogy a technikai „nehézség”-nek a gondolata még csak fel sem merül! Mindennemű hatásvadászattól mentes a négy Polonaise és a Fantaisie-Impromptu előadása is, ami a kompozíciókban való hitnél is erősebb meggyőződését tolmácsolják, miszerint nincs semmiféle túlzásra szükség a hatás eléréséhez. A művészi felelősség érződik valamennyi mű előadásakor – ennek köszönhető, hogy a leheletkönnyűtől a szimfonikus mértékű súlyosságig széles a művek intenzitás-skálája.

Bolet Berlinben adta utolsó szólóestjét 1989-ben. Szép gesztus, hogy értékes rádiófelvételeiből gyűjteményes kiadás épp itt készült, a zongoraművész születésének centenáriuma környékén. Mert a feledés a szerzőknél erőteljesebben veszélyezteti az előadói életműveket.