„Ismeri Ön Brahmsot?”

Ezt, nem pedig Françoise Sagan kérdését kellene feltenni (amely a filmrajongók körében is közismert) e korong hallgatóinak – s minden bizonnyal meglepő „eredményekhez” jutnánk.

Fittler Katalin

A 2007-ben alakult Notos Quartett, amely Magyar kincsek című debütáló albumával (2017) nemzetközi érdeklődést - és elismerést - váltott ki, második hangfelvételével is méltán tarthat számot az érdeklődésre. „The Schönberg Effect” – ezt a címet adták a Brahms-műsoruknak, amely a g-moll zongoranégyest tartalmazza (azt a művet, amelyből Schönberg zenekari átiratot készített), valamint a 3. (F-dúr) szimfónia átiratát zongorakvartettre, Andreas N. Tarkmann átiratában. 

„Első kézből” ismeretes a frappáns magyarázat, miért vállalkozott Schönberg a kamaramű zenekarra-hangszerelésére: szerette a művet, amely ritkán került előadásra, ráadásul a zongoraszólam gyakran „elnyomta” a vonósok játékát. A szimfónia zongorakvartettre-hangszerelésének ötlete az előadóegyüttestől származott, felkérésük lelkesítően hatott a hangszerelések-átiratok készítőjeként is megbecsült zeneszerzőre, aki természetesen ismerte a szimfóniának a Brahms által készített kétzongorás átiratát, s szívesen vállalkozott a mű „kamarazenei” csírájának a kibontakoztatására.

 

 

„Tételesen” tehát egy eredeti kompozíciót és egy átiratot hallunk. A „gyanútlan” hallgató azonban aligha vesz észre „minőségi” különbséget köztük (sőt, talán még az előadók számának meghatározása is problémát jelenthetne a számára). Ha nem ismeri eleve a műsort, zavarbaejtő lehet számára, hogy miközben „fütyüli” a dallamokat, nem tudja megnevezni a műveket…

A kissé rosszmájú ínyenc eljátszik a gondolattal: mit szólna a zongorakvartett előadásához Schönberg (aki megkockáztatta: minél jobb a zongorista, annál jobban elnyomja partnereit), s arra a következtetésre jut, hogy eme interpretáció hallatán aligha jutott volna eszébe a hangszerelés (annak ellenére, hogy vannak olyan pillanatok, amikor inkább sejthető, semmint hallható a zongorához társuló némely vonós szólam kísérő-kommentáló gesztusa).

A három vonós és a zongora lehetőségek gazdag tárházát kínálja ahhoz, hogy visszaadják a partitúrabeli hangszerelés „váltásait”, a vonós-fúvós színeket, a mély-magas regisztereket, a szóló-kíséret faktúrájú mozzanatokat. Hogy ennyi mindent visszahalljunk a négy előadótól, ahhoz kétségkívül alapfeltétel, hogy behatóan ismerjék az eredeti hangzást. Tehát, hogy ne szólamaikat játsszák, hanem hangzásemlékeik visszaadására is törekedjenek. (Megjegyzem, a III. tételben lett volna oka a zongora túlsúlyára panaszkodni Schönbergnek – igaz, a visszatérő vonósdallam hatására akár indokoltnak is érezhette volna a kontraszthatás kedvéért…). 

Csakúgy, mint a zongoranégyesben, a szimfónia esetében is tudatosan felépített ciklust hallunk, ez utóbbiban a hangzás „sűrűségének” fokozása érdekében differenciált artikulációval, indulatos effektusokkal. És itt vállalják a „nem szép” hangképzést, a sprőd hangzást az indulatok elhatalmasodásánál. Ugyanakkor elismeréssel kell adóznunk azért a sajátos „távolságtartásért”, ami szükséges ahhoz, hogy ne engedjék eluralkodni magukon a játszanivalót, mindig hideg fejjel tudják adagolni a súlyt és a légies könnyedséget. És amikor a kifejezés fokozásáért a tempót némileg szabadon kezelik, olyankor is nyilvánvaló ennek a megtervezettsége (tehát még csak a gyanúja sem merülhet fel annak, hogy technikai indíték munkálna a háttérben). Csak a finálé vége okoz csalódást: máris vége van?!

 

Kiadó: Sony Classical 

Katalógusszám: 19439848002