Incandescence
Talán azok járnak jobban, akik „nem értik” a címet, és szándékosan meg is maradnak ebben a „tudatlanságban”. A fehéren izzást várók ugyanis könnyen csalódhatnak…
Fittler Katalin
Amit viszont bárki már az első hallásra észrevesz: összeszokott muzsikus-párosról van szó, mondhatni, szonáta-partnerekről (az egyébként zenetudományos képzettségű Stéphanie Moraly primáriusként tagja a Romain David által alapított zongoráskvintettnek is). Míg korábban elsősorban hazájuk méltatlanul elfeledett komponistáira irányították a figyelmet felvételeikkel, ezúttal nemzetközi programmal jelentkeztek (olyannak, amelyet hangversenyek során játszottak már). Mintegy három évtizedet araszolgatnak vissza az időben, kezdve Respighi h-moll szonátájával, folytatva Dohnányi cisz-moll szonátájával, hogy az üdítő epizódot követően (Szymanowski: D-dúr románc) elérkezzenek a műsor egyetlen közismertnek tekinthető számához, Brahms d-moll szonátájához.
Két kitűnő előadó kiérlelt produkciója került rögzítésre. Aki vette a fáradságot és végigolvasta a velük készített interjút (angolul vagy franciául), további megfigyelési szempontnak tekintheti a szavakba foglaltak és a hangokban megszólaltatottak megfeleléseit – de anélkül is problémátlanul követhető előadásukban az egyes tételek formája, hangulata, a ciklusok felépítése. Ami talán sajátságosnak mondható interpretációjukban, hogy érezhetően nagy súlyt fektettek a barokkos (polifon, imitációs) szerkezetek megformálására. Mondhatni, már-már illusztratív módon. Rendkívül imponáló viszont az a természetes magabiztosság (magabiztos természetesség), amellyel valamennyi művet játsszák. Profik, a szó nemes értelmében. Felkészültek, magabiztosak – a rutint csak jó értelemben kamatoztatják.
A művek keletkezéséről és bemutatójáról rövid-informatív szöveg tájékoztat – az első két szonáta esetében feltüntetik a nyomtatás dátumát is. Respighi 1917-ben, Rómában komponált művét már a következő év januárjában bemutatták Nápolyban, egy év múlva pedig nyomtatásban is megjelent. Dohnányi az 1912-ben, Berlinben komponált művének bécsi bemutatóján maga is közreműködött (az év áprilisában), s 1913-ban már ki is adták a kottát. Szymanowski 1910-es Románcának 1913-ig kellett várni a bemutatóra (amelyben a szerző ült a zongoránál). Az 1886 és ’88 között készült kései remek már 1888 decemberében felcsendült (éspedig Budapesten; Hubay Jenő partnereként a szerző játszotta a zongora-szólamot). Lám, önmagában a gyors ősbemutató sem elégséges, hogy repertoár-képessé erősödjék egy-egy kompozíció – az előadók felelőssége, hogy gondoskodjanak a művek hangzó életéről…
Stephanie Moraly és Romain David gyönyörködtető játéka remélhetőleg felkelti a hegedű-zongora duók figyelmét és érdeklődését; a hallgató szívesen szavaz valamennyi műnek helyet a hangversenytermi repertoárban. A négy kompozíciót egyébként érdemes lett volna hosszabb trackekkel elválasztani – nehogy a zenebarát elindítsa a műsort és úgy belefeledkezzen a zenehallgatásba, hogy legfeljebb az ismert Brahms-műnél legyen képes tudatosítani, hogy hol is tart a programban… A gyönyörködtető zenefolyamban egymást követik a hangulatok, karakterek – és ha kikapcsol a tudatos figyelem, a folyondár-jelleg győzedelmeskedik, a hallgatónak pedig továbbra sem lesz konkrét élménye, s ahhoz kapcsolódóan véleménye a közbülső darabokról…
A hazájukban vélhetőleg ismertnek tekinthető művészpárosról közelebbit az internet segítségével tudunk meg; addig pedig marad az elismerés, amiért kiszolgálták a dizájner-fotóst. Mert aligha vehettek volna fel hasonló keresett pózokat. Igaz, a legtöbb felvétel kísérőfüzete hasonló gyakorlatról árulkodik.
Kiadó: APARTE
Katalógusszám: AP250