Ihlető természet – Kocsis Zoltán emlékének ajánlva

Az év első verőfényes tavaszi hangulatú napján került megrendezésre a pécsi Kodály Központban az a már régóta tervezett koncert, amelynek műsorát még Kocsis Zoltán állította össze, és amelynek ő lett volna a főszereplője. A Sors közbeszólt, így a koncert a Pannon Filharmonikusok művészeinek, munkatársainak és barátainak méltó tisztelgésévé alakult át a közelmúltban elhunyt művészóriás emléke előtt. A műsor felépítése sokrétűen értelmezhető és megrázóan misztikus lett. Az alapvető tematikai fonalat a természeti jelenségek zenei szimbolikája adta, amely Camille Saint-Saëns mindkét előadott művének és a második részben felhangzó Beethoven-szimfóniának is lényeges eleme.

Venéczi Zoltán

A hangverseny a Kocsis Zoltánnal régóta baráti és szakmai kapcsolatot ápoló Juhász Előd szavaival kezdődött, aki érzékeltette, micsoda szellemi gyűjtőtégely volt Kocsis, emberfeletti kulturális teljesítménnyel a háta mögött, és megannyi megvalósulatlan tervvel, melyekkel egyben utódai feladatait is kijelölte. Előkerültek közös feladataik és utazásaik felejthetetlen párbeszédei, amelyek Kocsis különös asszociatív képességei mentén haladtak. Nem véletlen, hogy tervben volt egy másik asszociatív zsenivel, Esterházy Péterrel közös zenés beszélgetés is a Zeneakadémia színpadán. Sajnos mindez szintén csak terv maradt, ahogyan oly sok minden más is.

A koncert első felében ritkán játszott Saint-Saëns-műveké volt a főszerep. Elsőnek az 1873-ban íródott, közel tízperces Phaéton szimfonikus költemény egy görög mitológiai történet programzenébe ágyazott változatába kalauzolt el bennünket. A történet főszereplője Héliosz fia, aki az atyai tiltás ellenére a Napisten szekerét szeretné vezetni. Persze az ifjonti hévből és az engedetlenségből tragédia kerekedik, így Zeusz, hogy megállítsa az elszabadult napszekeret, villámmal sújtja Phaétont. Saint Saëns amellett, hogy népszerű zeneszerző, ünnepelt zongorista és orgonista is volt, barátjának tudhatta Liszt Ferencet, aki pedig a francia Anton Rubinsteinnek titulálta őt. Jól ismerte szimfonikus költeményeit Lisztnek, aki weimari éveiben, immár zenekari karmesterként és zenekari szerzőként alakította ki ezt a zenei műfajt. Saint-Saëns már 1866-ban közreműködött a mester Les Préludes című művének négykezes előadásában és maga is több szimfonikus költeményt alkotott: a Phaéton első bemutatója 1875-ben volt. A mű sikerrel aknázza ki a szimfonikus költeményben rejlő lehetőségeket, épp ezért előadása egy olyan gazdag zenei eszköztárral rendelkező zenekar számára is különleges kihívást jelent, mint a Pannon Filharmonikusok. A zenekar az első hangtól az utolsóig meggyőzően és gazdag részletek között repítette magával – és Phaétonnal – a hallgatóságot. A mű hangulata egyszerre juttatta eszünkbe Liszt Mazeppáját és Wagner Walkürjét, kulcsmotívuma a dobogás. Ez a szimbólum keretezte az egész művet, így arra kellett gondolnom, hogy a zeneszerző a hallgatóságot nem csak a szekér vezetőülésébe, hanem egészen a főszereplő szívéig kívánja eljuttatni. Talán e konnotáció miatt is volt olyan megrázó a már hónapokkal ezelőtt műsorra tűzött Phaéton, amelynek utolsó taktusaiban a dobogás elhallgat. Zeusz villámainak ereje egyenesen megjelent a teremben, utána Phaéton szíve megszűnt dobogni.

A második zenemű az 1896-ban Luxorban komponált V. (Egyiptomi) zongoraverseny volt. Szólistája az a virtuóz és egyben költői interpretációiról híres Balog József, aki pályafutása során Liszt-művek tolmácsolásában is rendkívülit alkotott. Transzcendens etűdök-lemezével (Hungaroton) tavaly a 39. Liszt Ferenc Nemzetközi Hanglemezdíj elismerését is kivívta. Az előadóművész megjelenése és ruházata egy egyiptomi hercegére emlékeztetett, de lehet, hogy ez csupán a képzelet és a várakozás játéka volt. A darab zenei utazás az európai kultúrkörből a Közel-Kelet egzotikus világába. Egy korállal kezdődik, amely hangulatfestő, viharos és váltakozó hevességű romantikus tájleírássá alakul, majd az újra visszatérő korál kivilágosodott akkordjai közt érkezik meg céljához. A második tételben bukkan fel az igazán orientális téma, amely a hallgatóban Ravelt és Liszt magyar rapszódiáit egyaránt felidézheti. Különleges pillanat, amikor a zongora akkordjai felhangokkal játszva üvegharangokként szólalnak meg. Úgy vélem, ez a zongorával végzett harang-imitáció ritka a zongoraversenyek világában. A középső tétel második felében mintha a Karácsonyfa ciklus egyes témái csillannának fel, amelyek gyorsan visszaalakulnak egy keleties lüktetésű forgataggá. A harmadik tétel egy fergeteges fináléba torkollik, amely a legvirtuózabb zongoristáknak is becsületére válna. Balog József könnyed, tiszta játéka és a zenekar egységes megformálása gyönyörűen festette fel Saint-Saëns keleti utazását a tökéletes akusztikájú Kodály Központban, ahol a hangok egyensúlya és a filmzene-szerűen változatos kompozíció magába szippantotta a hallgatóságot. Úgy gondolom, Balog József méltó helyettes-interpretátora volt Kocsis Zoltánnak ebben az értékéhez képest igen ritkán előadott zongoraversenyben. A művész ráadása megható és alkalomhoz illő is volt, Mozart K. 310-es a-moll szonátája lassú tételének imaszerű első F-dúr témájával emlékezett meg Kocsis Zoltánról.

 

A hangverseny második részében Beethoven 1808-ban komponált VI., “Pastorale” szimfóniája következett (szintén F-dúrban), mint az első rész szerves folytatása. A Pannon Filharmonikusok biztonsággal és eleganciával adta elő az ismert szimfonikus darabot. Az öttételes Pastorale szimfónia a nagyzenekarok különösen népszerű repertoárdarabja, ezen a koncerten mégis teljesen más színezetet kapott. Egyrészt szorosan kapcsolódik a természeti témához, másrészt Saint-Saëns Phaétonjára is rímel. Tételeiben szintén természet és ember találkozását festi le, akinek néha meg kell hajolnia a természet mindenhatósága előtt. A bécsi klasszika korának zenei nyelvezete repetitívebb, kötöttebb a századforduló irányzatáéhoz képest: megvannak a sajátos korlátai, amelyeket Liszt, Saint-Saëns és kortársaik a nagy elődök teljesítményét tiszteletben tartva léptek át. Itt feltehetnénk a kérdést, hogy a műsor összeállítója miért nem a stílusok kronológiája szerint tervezte a műsorrendet, hiszen Beethoven szimfóniája nagyon szépen “megágyazott” volna a váltakozó hevességű és tempójú romantikus daraboknak. Kirobbanó finálé felé terelte volna a közönség figyelmét, amely után vibráló izgalommal telve, és a szólistát magasztalva hagyták volna el a hangversenytermet. Láthatóan magasabb rendű volt a rendezői szándék. Phaéton, a kocsit hajtó fiatal lelkületű, heves és nagyratörő főhős önfeledt száguldásának és egyben életének Zeusz villámai vetettek véget, a Beethoven-szimfónia természeti jelenetei során pedig szintén váratlanul érkező, villámokat szóró vihar szakítja félbe az egyre féktelenebb bacchanáliát. Ám utána - a Phaéton gyászolva ringató lezárásával szemben - a hálatelt öröm érzése érkezik az emberek közé.  Minket pedig - a gyász fájdalmán túl - ugyanez a hála tölt el, hogy volt egy ilyen Kocsisunk.