Idő és időtlenség egyidejű jelenléte

Nagykorúsodott” a Pannonhalmi Művészeti Fesztivál. Az idei, 18. alkalom kulcsszava a „megújulás”, összhangban a Pannonhalmi Főapátság idei kulturális-spirituális évadának témájával. Az időív történeti és kortárs művészetek között feszül – két zenei pillérét ezúttal J. S. Bach és Lera Auerbach (*1973) kompozíciói adták.

Fittler Katalin

Nemcsak az idő, hanem a tér is sajátos ívet (ha tetszik, keretet) biztosít a rendezvényeknek. Sokéves emlékem került felszínre: szimpózium-keretben egy szerzetes hívta fel a figyelmet arra, hogy a világtól elvonuló szerzetesek mindig gondosan megválasztották új lakhelyüket: a kolostorok kivétel nélkül gyönyörűséges természeti környezetbe épültek. A térélmény több vonatkozásban is kínálkozott, a természeti környezettől a különböző rendezvényeknek helyet adó termekig (amelyek mérhetetlen vagy mérhető kezdet által részei egyének és közösségek életének). Megtapasztalhatjuk, miért vallják magukat „amator loci”-nak, a hely szerelmesének az itt élő bencések, amikor a három nap folyamán részesei lehetünk életüknek imaórákon és szentmiséken a Szent Márton-bazilikában – ráadásul épp a fesztivál idejére esett a templomszentelés 10. évfordulója! Élmény bejárni a Főapátságot „Orgonatúra” keretében, avagy megismerni a Megújulás évadára elkészült Ásványtár kincseit.

A fesztivál műsora címoldalán különböző színnel négy tematikát hirdet: zene, kiállítás, irodalom, spiritualitás. A gazdag műsorkínálaton végigtekintve ötödik színnel további ínyencséget fedez fel az érdeklődő, a gasztronómiát. 

A fantasztikusan gazdag program-kínálat 26 tételt sorol fel, amelyek között egyidejű rendezvények is vannak, tehát a mohó érdeklődő mindenképp választásokra kényszerül. A helyszínen, a gyakorlatban szembesül azzal, hogy a valóság még intenzívebb: a zárókoncertet leszámítva valamennyi zenei program jelentősen terjedelmesebb volt a meghirdetett, (félre)tájékoztató információ adatánál. A párhuzamos kínálat pozitívuma, hogy ellensúlyozza a befogadóhelyek korlátozottságát – számítani lehetett az évről évre visszatérő vendégeken kívül új érdeklődőkre, tehát nagyszámú látogatóra. Akik között voltak „hosszútávúak”, akik „faltól-falig” kiélvezik a kínálatokat, rövid idő alatt élménykoncentrátum-gyűjtők, konkrét programra érkezők – és ráadásul nem lehet számolni azzal a hatással, amit a környezet gyakorol az odaérkezőre, aki módosíthatja korábbi tervét, több időt adva szemlélődésre, elmélyülésre, feltöltődésre.

Ferences eredetűnek tartják a mondást, miszerint ha rövid a nappalod 24 órája, toldd meg az éjszakád 24 órájával. Hasonló szellemben a program kialakítóinak figyelmét az órák-percek hatvanas váltószámára kellene felhívni!

Idő és időtlenség egyidejű jelenlétét éltük át, amikor a hangversenyeken megszűnt a reális idő érzékelésének képessége. Legfeljebb testünk adott finom jelzéseket, a hosszadalmas ülés következtében. De a fizikai érzetet szinte elnyomta a zenére irányuló figyelem, a beleélés művészete.

A monostornak van koncertterme – ez beszélgetések, előadások színhelyéül szolgált. A zenének szakrális terek adtak otthont: a Bazilika, a Boldogasszony-kápolna, valamint a már látványként is élményt adó Főkönyvtár (ez utóbbi volt a helyszíne a fesztivál legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményének is, itt került sor Nádas Péter halálélményét megörökítő Saját halál című művének felolvasószínházi előadására, Dömötör András rendezésében). 

A közönség szót ezúttal nem túlzás közösségre módosítani: a sajátos légkörben megváltoztak a zenehallgatás paraméterei. Nem ismert művek újrahallgatása volt a cél, nem is az adott interpretáció összevetése a korábbi tapasztalatokkal, hanem az itt-és-most élmény uralkodott el valamennyi alkalommal. Fokozott mértékben vonatkozik ez az újdonságokra. Lera Auerbach egy művét már korábban is játszotta a Concerto Budapest – de ezzel együtt a szerző jogosan számított ismeretlennek a hazai zenebarátok körében, akkor is, ha az ajánló célzatú ismertetők a kortárs zenében elfoglalt szerepét szokatlanul túldimenzionáltan harangozták be. A Fesztiválnak köszönhetően átfogó képet kaptunk a 40-es évei végén járó zeneszerzőnő gazdag életművéből. Zongoristaként 4. szonátájában Keller András partnereként mutatkozott be (ez volt a mű európai bemutatója), később Kelemen Barnabással szólaltatta meg a négytételes brácsa-zongora darabot, az Arcanumot. Vezényelte az Animae Musicae Kamarazenekart (a Dialogues on Stabat Materben szólistaként Kokas Katalint és Kelemen Barnabást hallottuk) és ő volt a dirigense a fesztivál zárószámának is. A vonósnégyesre és zenekarra szánt Fragile Solitudes a Korossy Kvartett és a Concerto Budapest előadásában csendült fel. A 18 éves kora óta az USA-ban élő alkotó sokoldalúságára jellemző, hogy az irodalom területén is aktív (a Nemzetközi Puskin-Társaság 1996-ban Az év írónőjének választotta); felkérésre komponál, Frozen Dreams című, 10. vonósnégyeséhez (melyet a Classicus Quartet adott elő) Az évszakok című versét mellékelte – ezt sajnos nem tudtuk megismerni. Auerbach művészi megnyilatkozásainak további területe a festészet – az Hommage à Pablo Casals alcímet viselő La Suite dels Ocells-hez festményt is készített. Érdekes lett volna látni ezt a vizuális „transzpozíciót”, miután megismerhettük a szólócselló darabot Fenyő László elementáris hatású előadásában. Auerbach szólóhangszerre komponált művei közül a Prayer is műsorra került, Klenyán Csaba atmoszférateremtő tolmácsolásában. (És a felsorolás még korántsem teljes!) Mindenesetre, Lera Auerbach nevét életre szólóan megtanulta a fesztivál-közönség.

 

(fotók: Hirtling Bálint)

Már az eddigi említésekből is kiderül, előadóművészeink kiválósága vett részt az augusztus-végi rendezvénysorozaton (több kamaraegyüttesben jeleskedett Kaczander Orsolya is), a művészeti vezető Keller András nem kevesebb, mint három funkcióban (szólistaként, kamaramuzsikusként és dirigensként). Rangos tolmácsolásban hallhattunk Bach-műveket (illetve azok részleteit). Nincs Arcus Temporum Csalog Gábor nélkül, és kitörően lelkes fogadtatást kapott Berecz Mihály fantasztikus szellemi produkciója: a Goldberg-variációkat kotta nélkül játszotta a késő estébe nyúló sétálós koncert második részében. Tagadhatatlan: ugyancsak igénybe vette a hallgatóságot is – ám az értékelés egyértelműsítette: termékeny talajra talált az előadás (és általa, remélhetőleg, a mű is). A fesztivál kitüntetett programjának számított Bach Esz-dúr szvitje Perényi Miklósnak köszönhetően (interpretációjához méltatlanok lennének az elcsépelt jelzők, elég annyit mondani, hogy „mint mindig”).  

A korántsem tömegfesztiválként életre hívott rendezvénysorozatban a zenei események önmagukban is fesztivál-értékűek – de nem mellékesek, sőt, éppen ritkaság-értékük miatt jogosan kidomboríthatóak az irodalmi vonatkozású rendezvények. Seres Gerda felkészült moderátorként irányította-vezette Várszegi Asztrik és Mácsai Pál beszélgetését, mely – a megújulás-tematikához kapcsolódva – a Generációváltás címet kapta. Hangsúlyos felütés volt a színházi élményhez a (Nádas Péter megújulásai címet viselő) találkozás Nádas Péter íróval, akitől fotókiállítást is láthattunk („Megkülönböztetni egymástól a feketét és a feketét”). További kiállítások tágították a vizuális élmények skáláját – a rendezvénysorozatnak lényegi spirituális keretet pedig az imaórák adtak. Értékes lehetőség a Vigilia és Laudes akkor is, ha kevesen vállalkoznak a korai felkelésre. Mindenesetre a templomszentelés ünnepe olyan kivételes alkalom, ami – véleményem szerint – „felülírja” a kényelmeskedést. És aki tehette, a Vesperáson való részvétellel fejezte ki háláját a három nap lélekemelő mozzanataiért. Búcsúzásként attól a helytől, amely már korábban emlékezetes trochaikus lejtésű sorra inspirálta Nádas Pétert. A vendégkönyv őrzi a mindenkori fesztivál-közönség alapérzését: de jó volna ittmaradni még.