Hosszú az út

Három album. Kis képzavarral: rongyosra hallgattam már őket. Mindhárom a Rachmaninov-univerzumba kalauzol. Szupertehetségek, csodás művészek, zenei ikonok hallhatók rajtuk. Martha Argerich, Daniil Trifonov, Dong Hyek Lim – és mind a négy zongoraverseny, meg a Szimfonikus táncok kétzongorás átirata. Egy egész életút három korongon. Hogy hazaértünk-e, hogy ott vagyunk-e már? – ezt a kérdést nem csupán a Szamár teszi föl: magunk sem menekülhetünk a válasz elől.

Bányai Gábor

Be kell vallanom: több évtizedet eltöltve színházakban, operaházakban, koncerttermekben vagy épp lemezjátszók előtt, bizony vannak már előítéleteim. Vagy szebben fogalmazva: sokat jelent nekem, ha egy-egy előadó, alkotó már jó előre hitelesít egy produkciót, ha pozitív várakozást szül bennem. Persze csalódni ilyenkor is lehet, és persze mindkét irányban, mégis jó, ha már előzetesen ott egy hitelesítő pecsét a soron következő élményen. Ilyen pecsét nekem például Martha Argerich: ha ő játszik (ha épp nem mondja le a koncertjét), már előre ünneplőbe öltöztethetem a szívemet. És még sosem csalódtam. Mert ez a csoda zenéből van szőve. Semmi más nem érdekli. Legutóbbi pesti koncertjének első kétzongorás darabja után a nézők lelkes ovációban törtek ki. Argerich felállt a zongorája mellől, és élénken magyarázni kezdett a partnerének. Nem tudom, mit mondhatott: de szinte biztosan azt magyarázta, hogy ott a tizenhetedik ütemben az a hangsúly lehetett volna pregnánsabb, hogy az a fortissimo futam... Mondom, nem tudom, de az nyilvánvaló volt, hogy a zenéről, az előadásról tesz megjegyzéseket, szinte észre sem véve az őt-őket ünneplő közönséget. Aztán hirtelen – mint aki rájön, hogy mások is vannak a teremben – egy gyors kis biccentéssel megköszönte a tapsokat, és már sietett is ki a színpadról, továbbra is magyarázva partnerének. Mert csak a tökély elfogadható számára. És ha valakiben észreveszi ennek a tökéletességnek, ennek az elkötelezettségnek a csalhatatlan jeleit, akkor azt a szárnyai alá veszi, mentorálja, hívja, kritizálja, partnerének tekinti.

 

 Rachmaninov/Lim, Argerich

És most itt vannak ezek a Rachmaninov-albumok: az egyiken, a Warner Classics kiadványán Dong Hyek Lim játssza a híres 2. zongoraversenyt – az a Lim, akivel Argerich még valamikor a 90-es évek végén találkozott először. A dél-koreai fiatalember versenyző, a nagyasszony zsűritag volt. Argerich soha többé nem vesztette el szeme elől a kiemelkedő tehetségű fiút: meghívta a maga fesztiváljaira, leült vele kamarazenélni, beemelte abba a sorba, ahonnan nagyon nehéz kipottyanni. Pláne nem olyan elképesztő tehetséggel, amilyennel Limet megáldotta a sors. Tavalyelőtt Hamburgban ők ketten eljátszották Rachmaninov saját átiratában a Szimfonikus táncokat, aztán ezt megismételték Szöulban – és akkor Argerich azt mondta, ez van annyira jó, hogy akár fel is vehetjük. És ez került a versenymű mellé, ezzel lett teljes a lemez: igen, az argentin csoda sokszoros pecsétjével.

És akkor perszer ott van a másik két korong, mindkettőt egy éven belül a DG adta ki, Rachmaninov 4 zongoraversenyét és egy-két szóló darabját Daniil Trifonov játssza. Az a Trifonov, akiről az imént emlegetett Argerich ilyeneket mondott: „mindene megvan, ami a legnagyobbaknak, meg még valamivel több is” – „amit a kezével művel, az technikailag egyszerűen hihetetlen” – „soha nem hallottam hozzá hasonlót: egyszerre gyengéd és démonikus”. Már megint a korszak egyik legnagyobb pianistájának a pecsétje. Bár Trifonov az elmúlt években már saját jogon is kivívott olyan rangot, hogy boldog várakozás tölt el minden megszólalásakor. Amikor legutóbb nálunk járt a Zeneakadémián, ugyanazt a külvilágot teljesen kizáró, a mélység csendjét megidéző teremtő magányt éreztem minden mozdulatában, amit Argerich is árasztott magából. Kik rejtőznek a pecsét mögött? Egy briliáns előadó Lim személyében – és egy felszentelt teremtő Trifonov keseszőke álcájában.

Hosszasan írhatnék az albumokat létrehozó koncepcióról. Lim esetében az tűnik fel, hogy a kiadó és az előadó is biztosra ment: a legnépszerűbb Rachmaninov-zongoraverseny hangzik el, az élethez visszataláló második – milyen érdekes, hogy talán ez az egyetlen versenymű a zeneirodalomban, melyet szerzője egy orvosnak, egy pszichiáter-ideggyógyásznak ajánlott, aki sikeres kezeléssel (és állítólag csodaszép lányának hathatós jelenlétével) kihozta szerzőnket a sikertelenség okozta mély depresszióból -, és a Szimfonikus táncok kétzongorás átirata Argerich-csel. Hogy úgy mondjam, ezzel nem nagyon lehet mellé nyúlni. A c-moll koncert Csajkovszkij áradó romantikáját a századforduló eszmélésének modern hangzásvilágával és táncosságával megfűszerező dallamai több mint száz éve varázsolják el minden kor és hely közönségét. Az amerikaiak éppen úgy a magukénak érzik ezt a szerintük szentimentálisan későromantikus zenét, ahogyan az oroszok is a sajátjuknak tudják a szláv mezők romantikus líráját és áradását – sokan fejtegették már a két néplélek közös vonásait -, a tánczeneszerzők ugyanúgy lopják-idézik a mai napig a záró tétel szenvedélyes dallamát, ahogyan rengeteg klasszikus szerző igyekezett ellesni a nyitó tétel fantázia-rögtönzéséből és akkord-felbontásaiból a zenekarban felépülő fő dallam nosztalgikus, lírai örömét.

Lim – és az Alexander Vedernikov irányította BBC Szimfonikusok – hibátlan eleganciával, tempóval és színnel játssza a darabot. Minden hang a helyén van, a technika lenyűgöző. Hiszen úgy érzi, Rachmaninov az ő anyanyelve. Lim már 10 éves korában Moszkvába került, az orosz iskolán nőtt fel, számára Rachmaninov öröme és fájdalma a muzsika alapkövei. Nem is volt kérdés, hogy ez legyen az első versenymű, amelyet cd-re rögzít. Számára ez a természetes zenei nyelv, amelyhez képest semmilyen távolságot nem kell tartania. És valóban, az előadás szinte hibátlanul mutatja az orosz iskola összes erényét. Egyet kivéve. A személyességet. Maga Lim úgy nyilatkozott, hogy nem akart semmiféle excentrikus túlzásba esni a mű előadása során, hiszen a koncert önmagában olyan mélységet és magasságokat jár be a lírai monológtól az expresszív párbeszéden át a virtuóz kádenciákig és a szenvedélyes fugatóig, hogy nem szabad eközben engedni a szertelen és túláradó érzelmeknek. Bár tartott attól, hogy számon kérhetik rajta a személyességet, úgy gondolta, ez az egyetlen helyes megközelítési mód. Ha arra gondolunk, hány magamutogató pojáca orozta már el ebben a koncertben is az élményt előlünk: igazat kell adnunk Limnek, el kell fogadnunk érvelését. És élveznünk kell előadásának lendületét, azt a hibátlan interpretációt, mely a világ bármely szegletében kirobbanó sikert eredményezhet.

Csak az az egy nem derül ki, neki miért fontos ez a darab. Halljuk, hogy ismeri, hogy szereti, hogy mindent tud róla, hogy nincs benne olyan technikai kihívás, aminek ne tudna megfelelni. Csak azt nem tudjuk meg, mit akar elmondani nekünk. (Teszem hozzá gyorsan: ez nem azért van, mert Lim úgy általában és mindig kerülné a személyességet! A Szimfonikus táncokban Argerich-csel zenélve olyan mélységekig jut, melyek már-már azt ígérik, hogy egyszer igazi értője lesz mindenfajta csendnek, lobogásnak, nyugalomnak és áradásnak – ennek a lemeznek ez az igazi  csodája!)

 

Destination Rachmaninov – Departure/Trifonov

Persze lehet, hogy Lim személyességének hiánya fel sem tűnt volna, ha egy órán belül nem hallgatom meg ugyanezt a darabot Trifonov előadásában. Trifonov egész vállalkozása persze sokkal nagyobb ívű. Két összefüggő album: Destination Rachmaninov – vagyis az úticél, a végállomás, az érkezés helye maga a szerző -, mindez két részre bontva (Indulás és Megérkezés). Mindehhez a mai kor sales-divatjának megfelelően óriási marketing-hadjárat, egy-egy műsorfüzet fantasztikus fotókkal, melyeken a gondosan elegánsra öltöztetett és frizírozott zongorista egy klasszikus cári vonatszerelvényen utazik, kellőképpen melankolikus vagy épp elgondolkodó. Rettenet az egész, kivéve Trifonov saját okos szövegeit és megjegyzéseit, no meg persze a zenét magát, melyet hallgatva az ember elfelejti az imidzs-felelősök rémtetteit. Az Indulás-albumon van a 2. és a 4. koncert, a Megérkezésre került az 1. és a 3. versenymű. Érdekes döntés: hiszen épp ez utóbbi kettő tán a szlávosabb, az orosz anyácskához talán jobban kötődő, bár tudjuk,  az elsőt 1917-ben alaposan átdolgozta, és letagadhatatlan az amerikai, olykor gershwini hatás – a 2. koncert pedig talán a legromantikusabb, a leginkább Csajkovszkij köpenyéből teremtett, míg a negyedik talán a legkozmopolitább. Trifonov ugyanis érzelmi utazásként éli meg Rachmaninov világának bemutatását. A saját érzelmi utazásaként. Valakiét, aki keresi a gyökereit, vagy legalább nem akarja elveszíteni azokat. Akit izgat az, amit orosznak érzünk és mondunk, akit izgat az, hogy mi is az identitása. Aki kipirultan-felhevülten kérdezi meg önmagától újra és újra: ott vagyok már? Hazaértem? Nem lehet véletlen, hogy a Megérkezés utolsó darabja a 3. verseny, melyet Trifonov egyetlen hatalmas imádságként él meg és ad elő: folyamatosan árad előadásából a zenei tudatosság mellett egyfajta szinte vallásos bűntudat is, mintha a zene romantikus magaslatai fölött is lenne még egy, még magasabb létező, akihez a szerző fohászkodik.

Természetesen minden egyes billentéséről, hangsúlyáról bekezdéseket lehetne írni. Elemezni lehetne, ahogyan Trifonov szóló zongorára ültette a Vocalise vagy az Ezüst harangok dallamát, amilyen tudatossággal illesztette be két versenymű közé Rachmaninov átiratát Bach e-moll partitájára. Hogy a 4. koncert felvétele zenekar és szólista szempontjából is etalon-előadás lett. De maradjunk a nyitó és összehasonlító példánál, annál a műnél, amit mindenki hallott már, ami a legnépszerűbb: a 2. zongoraversenynél. Trifonov – és a szerző kedvenc együttese, a Philadelphia Zenekar Yannick Nézet-Séguin parádés irányítása mellett – egyszerűen újra felfedezi magának ezt a csodálatos zenét. Nem érdekli semmilyen előzmény, minden kicsiny részletet újra olvas, újra értelmez. Nincs az az apró futam, mely elsikkadna az ujjai alatt – csak egy példa: a második tétel csodásan burjánzó-dagadó klarinét-dallama mögött most hallottam meg először a zongora kevésbé hivalkodó, mégis nélkülözhetetlen dallamát, ami nem csupán azt mutatja, milyen elképesztően alkotott együtt zenekar, karmester és szólista, sokkal inkább azt, hogy a legapróbb részletekben is ott lakik a zene istene, akihez Trifonov imádkozik.

 

Destination Rachmaninov – Arrival/Trifonov

Trifonov nem fél a személyességtől. Sőt, éppen azzal, hogy minden  egyes ütemben alárendeli a virtuozitást is akár a megszólalás hitelességének, lesz egyéni és új. Ha Lim bámulatosan játssza Rachmaninov jól ismert csodakoncertjét, akkor Trifonov megmutatja, milyen ez a darab, ha lehántunk róla minden rutint, közhelyet, bevált előadói gyakorlatot. Megint Argerichnek kell igazat adnunk: ez a fiú tud mindent, amit a kor legjobbjai – és még valamit, ami tanulhatatlan és szinte megfoghatatlan. Nevezhetjük ezt a nagyasszony nyomán démoninak – én magam jobban hajlok az angyali jelzőre. Bár lássuk be, a kettő egyáltalán nincs messze egymástól. Trifonov angyala és démona: egy személyben jár minden ellentét, szépen romlott, gonoszul szép. Én mindkettőt szeretem, olykor megkülönböztetni is alig tudom. Nem is akarom. Trifonov utazása Rachmaninov koponyája, angyali és démoni, szláv és kozmopolita lelke körül nekem egyetlen zongoristát juttat eszembe a 2. verseny kapcsán: Richterét. Ő tudta így felkapcsolni lelkünk kicsiny olvasólámpáját, hogy gyengének tűnő fényében minden szépségünkre és gonoszságunkra ráláthassunk.

Szeretem Rachmaninovot, szeretem a karakteres, nem bőbeszédű, nem érzelgős későromantikát. Mert nekem ez is egy érvényes válasz a századforduló útkereséseire. Ahogyan érvényest fogalmazott például Bartók vagy Sztravinszkij, még ha egészen más úton jártak is. És ahogyan csak csodálni tudom, ám szeretni nem a bécsi iskola úttörését. Javíthatatlan romantikus lennék? Ha Limet hallgatom, azt gondolom, nem. Ha Trifonovot vagy Argerichet: büszkén vállalom, hogy igen. Mert a felfedezők mindig - ha estek, ha keltek, ha buktak, ha dicsőültek -, a romantika gyermekei voltak és maradnak. Így hát szeretem ezeket az albumokat – és Trifonovéiról azt gondolom, mérföldkövek és örökké útjelzők is maradnak. Trifonov hazaért. Annyira, hogy újra meg újra föl merje majd tenni magának a kérdést: ott vagyunk már? Ott vagyok már?

 

 

Rachmaninov/Lim, Argerich

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 0190295455514

 

Destination Rachmaninov – Departure/Trifonov

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 002894835335

 

Destination Rachmaninov – Arrival/Trifonov

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 002894836617