Hogy szól A varázsfuvola 2019-ben?

Hatodik darabjához érkezett már Rolando Villazón és Yannick Nézet-Séguin Mozart-operasorozata: talán lesz még egy, reméljük, hisz az utóbbi évek egyik legambíciózusabb vállalkozásáról van szó.

Bányai Gábor

Gyerekkoromban féltem A varázsfuvolától, mármint az előadásától, a történetétől, a nekem gonosz szereplőitől, a mamlasz szerelmesektől, csak akkor vidultam fel kissé, amikor Papageno és Papagena kettőse lépett színpadra. Mit sem jelentett-jelenthetett a szabadkőműves szimbolika, nekem csak egy mese volt két fiatalról, akiket gonosz szülők a saját kényük-kedvük szerint manipulálnak, próbák elé állítanak, csak azért, mert ők nem állhatják egymást. Persze elbűvölt a zene, tetszett a színpadi mese, örültem, hogy lett happy end – bár hogy ez a Sarastro nevű kenetteljes basszus mitől lesz olyan népszerű, azt fel nem foghattam. Halványan emlékszem kisgyerekként az Oláh Gusztáv-féle előadásra, de a meghatározó élmény a Mikó-féle produkció volt (ha jól rémlik, olyan csodákkal, mint Székely Mihály, Ágai Karola, Házy Erzsébet, Radnai György, Melis György, de még mintha Simándy is rémlene Taminoként). Mondom, féltem a darabtól, bár azt már akkor is sejtettem, hogy minden igazi mese a belső rettegéseimet mondja ki, szerencsés esetben: oldja fel.

Aztán szép lassan megértettem, vagy legalább megérteni véltem Mozart és Schikaneder játékát, már nem az operától féltem, hanem attól, hogy nem létezik a valóságban a Bölcsesség Temploma és birodalma, hogy az Éj Királynője győz, hogy itt már Izisz és Ozirisz sem segíthet. Egyre fontosabb lett e sok szálon bogozható, mégis lenyűgözően egyszerű zene és története. Hallgattam Böhm etalon-előadását – melyet nem véletlenül értékelt egyik kritikusa ekként: Die bedeutende Einfachkeit (azaz: A nagyszerű egyszerűség) -, imádtam Bergman csodafilmjét, egyik kedvencemmé lett Solti helyenként meglepően lassú, mégis ünnepélyes, 1969-ben Bécsben készült felvétele, a korhű vagy annak képzelt hangzás szépsége hatott meg Norrington vagy épp Gardiner felvételein – és nagyon kíváncsi voltam, hogyan szólal meg ez az opera 2019-ben. Egy olyan világban, ahol nem a bölcsességet ünnepeljük, ahol mindaz derül ki az emberről, melyet a felvilágosodás óta meghaladottnak reméltünk. Egy olyan világban, amelyen talán már egy varázsfuvola sem segít.

Nézet-Séguin jó szokása szerint ezúttal sem a világot akarja megváltani. Nem talál ki új kunsztokat, nem akar minden áron meglepetést okozni. Nem ás le ismeretlen mélységekbe, de nem hajszolja a sosem hallott újdonságot sem. Egyszerűen csak remek tempókkal elénk rak egy mesterművet, melynek egyetlen hangját sem haladta meg pár évszázad. Nézet-Séguin nem konzervatív és nem is avantgárd személyiség. Olyan mesterember, akire életem házának építését bíznám. Olyan épületét, mely nem vívja ki a szomszédok sajnálatát és rosszallását sem. Amiben élni lehet. Ő nem filozofál az Európai Kamarazenekar élén, hanem interpretál: és éppen ez a gesztusa válik teremtővé. Energikusan, élénken, a mozarti-schikanederi népszínmű invencióihoz hűen rakja fel a zenekari színeket e mágikus palettára. Nem heroizál és nem deheroizál: egyszerűem elmond egy mesét, melynek tanulságait nekünk kell értenünk vagy sem. Nincs nagyobb hangsúly nála sem a játékos, sem a keleties-mesés-hősies elemeken. Talán a legjobb kifejezés, amit használhatunk előadásmódjára (és ez egyébként nagyjából a teljes Mozart-sorozatáról elmondható), hogy spontán. Ahogyan a melódiákat megformálja, ahogyan egy fúga-szerkezetet elénk varázsol: olyan természetességgel teszi, olyan magától értetődő gesztussal, amit csak a legjobbak tudnak. Kézben tartja zenekarát és énekeseit egyaránt, miközben mindegyiknek engedi kibontani a maga össze nem téveszthető karakterét. Nem megfejtést kínál, nem oktrojál ránk egyetlen olvasatot-bölcseletet. Ehelyett zenél, játszik, mesél, bohóckodik vagy sírva fakad. És ebben remek partnerei vannak az énekesek személyében is.

Őszintén szólva kissé tamáskodva vártam, hogy a sorozatban állandó partnere, Rolando Villazón hogyan fogja megoldani Papageno szerepét?! Mert hogy Villazón nem Taminót adja (bölcs önmérséklet), hanem Papageno baritonok vagy magas basszusok énekelte szólamát. És a kísérlet bevált: bár olykor a hangfekvésének nem kényelmes alsó tartományban picit elbizonytalanodik, stilárisan egészen bravúrosan oldja meg a feladatot. Taminóval, majd Paminával énekelt kettőseiben elképesztően elegáns és kifinomult, hogy aztán a Papagenával előadott híres kettősben partneréhez alkalmazkodva sokkal nyersebb, realisztikusabb és harsányabb legyen (ebben egyébként remek partnere Regula Mühlemann, akit volt szerencsém látni egy Baden-Badeni előadásban is). Persze sok vitára ad még majd lehetőséget Villazón alakítása, aki arra hivatkozik, hogy az eredeti előadás Papagenója, Schikaneder nem is volt profi énekes, sokkal inkább profi komédiás: én szeretem, ha valaki kimozdul a komfortzónájából, különösen, ha ennyi muzikalitással és humorral teszi. De szerethető a két ifjú szerelmes is Christiane Karg és Klaus Florian Vogt előadásában: Karg olykor adós marad a szerep legmélyebb mélységeivel, mégis illúziót keltő, a Wagner-énekesként népszerű Vogt hangja pedig még elég lágy és képlékeny Tamino szólamához (csak ne jutna az ember eszébe mindig a Böhm-felvételen egy Fritz Wunderlich csodája).

A legfélelmetesebb Éj Királynője nekem manapság Miklósa Erikáé Abbado felvételén: a mostani előadásban az orosz Albina Shagimuratova énekli varázslatos magasságokkal és tökéletes technikai tudással, de azt a fortyogó indulatot és sértettséget, amit Miklósa vagy anno Lucia Popp árasztott, még nem tudja megmutatni. Remekel Tareq Nazmi (Sprecher) és Franz-Josef Selig (Sarastro) is – igaz, utóbbi nem éri el hangszépségben egy Kurt Moll, egy René Pape vagy egy Székely Mihály lágy varázslatát, intenzitása azonban lenyűgöző.

És ha már Sarastro: talán az egyetlen gyengébb pontja ennek a felvételnek a főpap utolsó szavait megelőző, a Nap felemelkedését dicsőitő zenei passzus. Ezen a ponton mintha elfogyna a játék és a pátosz is. Vagy lehet, hogy csak azt kapjuk, amit megérdemeltünk? Lehet, hogy a karmester sem hisz ebben a végső csodában? Lehet, hogy A varázsfuvola 2019-ben így kell véget érjen? Lehet, hogy nincs megváltás? Könnyen lehet. Ezért (is) gondolom azt, hogy ha nem is ez lesz az etalon-felvétel számomra, de tagadhatatlanul ez az az interpretáció, mely a legpontosabban adja vissza fogantatása korát és pillanatát. Vége a játéknak – és nem tudjuk még, felkél-e a nap?!

Kiadó: Deutsche Grammophon
Katalógusszám: 00289 483 6400