Hifi-mozgalom az ötvenes években

Hangfelvétel-esztitékai sorozatunk első részében az ötvenes évek hifi-mozgalmáról, valamint a művészi újjáteremtés megjelenéséről írtunk.

Ujházy László

A hifi kifejezés – eredeti teljes angol formában High Fidelity – természethű hangátvitelként fordítható, ami első hallásra az eredeti hangkép minél hűségesebb leképezését, vagy leképezhetőségét jelzi. Úgy tűnhet, hogy ezzel a filozófiával eleve megszűntek a természetutánzással kapcsolatos nézetkülönbségek, mert ami természetes, az csak a koncerthangzás lehet, holott a viták csak most kezdődtek el igazán. A természethűség ugyanis nem a hangkép, hanem a hangzás hűségeként értendő. Ha például a mikrofon előtt megszólal egy zongora, azzal szemben alapvető elvárás, hogy – végigfutva a teljes hangátviteli láncon – a hallgatónál is elszíneződésektől, technikai alapzajoktól, torzításoktól mentes, az eredetivel azonos dinamikával rendelkező  zongorahang szóljon. Hogy a felvételkor ezt a zongorát milyen térbeliséggel, milyen hangsíkban, milyen sztereó szélességgel képezi le a hangmérnök, az azonban már nem a hifi kérdése. A hifi ugyanis nem hangzásesztétikai, hanem hangtechnikai kérdésként tekintendő, s nem véletlen, hogy az eredeti elképzelések szerint csak az erre vonatkozó, nagyon szigorú műszaki szabványok teljesülése esetén nevezhető egy készülék vagy átviteli lánc hifinek. Márpedig ami műszaki szabványokkal leírható, az eleve nem lehet esztétikai kérdés. Filmes hasonlattal élve: a színhelyesség fontos technikai feltétel, ám hogy e paraméter változtatásának lehetőségével hogyan bánik az operatőr, az már nem a technika, hanem az esztétika területére tartozik.

A hifi nem a stúdiók részére jött létre – hiszen a stúdiók már mindenkor eleve szigorú műszaki szabványok szerint épültek –, hanem a készülékgyártókat és a hallgatókat igyekezett rávezetni a magas műszaki színvonalat képviselő berendezések gyártására, illetve a hangtechnikai szempontból is igényes zenehallgatásra. Sőt, a stúdiók kezdetben eléggé elhatárolódtak a hifitől, hiszen a stúdióminőséget magasabbra tartották. Ugyanakkor a „hifisták” például sokkal jobbnak tartották a hifi hangszórókat a stúdiókban alkalmazott csúcsminőségű készülékekhez képest. „Ez csak hifi”, illetve „ez csak stúdióminőség” – hangzott némi lekicsinyléssel mindkét oldalról.

A hifi-mozgalom kapcsán mindenképp szólnunk kell a művészi újjáteremtés megjelenéséről. Az ötvenes évek közepén egy német akusztikai-hangtechnikai tanulmányban jelentek meg a következő gondolatok: „…ha a hangfelvétel-technika megszabadul attól, hogy egyes-egyedül az állítólagos természetes hangképet hajszolja, elkerülhetők lesznek a gyenge zenekonzervek. A művészi szempontból optimális hatás érdekében egy bizonyos technikai-művészi átformálási folyamatnak kell megtörténnie, mindehhez nagyfokú művészi felelősségvállalás szükséges, mert a folyamat nem vezethet az eredeti meghamisításához…” Tehát a hangfelvétel célja nem lehet a hangversenyélmény visszaadása, a rendezőnek és a hangmérnöknek egyfajta művészi újjáteremtés nyomán a hangverseny helyett más jellegű élményben kell részesítenie a hallgatót. Ezt az újjáteremtést a mű és az előadás iránti legnagyobb alázattal kell végrehajtania.

E gondolat teljes mértékben összecseng Glenn Gould felfogásával, csupán az egyik az előadóművész, a másik pedig a hangmérnök oldaláról mondja ki ugyanazt. E mögött persze az egyre erősödő felismerés is húzódik, miszerint nincs az a technikai bravúr, amellyel egy lakószobában teljes egészében felidézhető egy koncert hangulata, ugyanakkor a hangfelvételnek – mint minden művészi alkotásnak – a zenei élményen túlmenően hangzásesztétikai élményben kell részesítenie a hallgatót, ráadásul olyanban, amely különbözik a hangversenyterem kínálta benyomásoktól.