Herbert von Karajan hangja

A Warner Classics "Herbert von Karajan hangját" bemutató háromlemezes kiadványáról a Gramofon állandó szerzője, Zay Balázs írt recenziót.

Zay Balázs

Angolul válik igazán egyértelművé, hogy nem a neves karmester beszédhangjára, hanem az általa létrehozott zenekari hangzásra utal cím: The Sound of Herbert von Karajan. A Warner Classics háromlemezes albumot adott ki jól ismert Karajan-felvételekkel. Éppenséggel lehetett volna a címe Karajan in the Seventies is, hiszen e felvételek mindegyike a hetvenes években készült. A címhez illik az anyag, bár lehetett volna változatosabb is a műsor a karajani zenekari hangzást prezentálandó.

Az első lemezen Dvořák VIII. és IX. szimfóniája a Berlini Filharmonikusokkal. Jó választás, bár a hangzást illetően a kettő ugyanazt mutatja. Karajan csodálatos líraisággal és szép zenekari hangzással mutatja be a két alkotást. Ha összevetjük például Kertész István népszerű és dinamikus értelmezéseivel, melyeket a Londoni Szimfonikus Zenekarral vett fel, döbbenetes élményt jelent, mennyire puha, differenciált Karajan zenekarának hangja. Érdekes módon a XI. szimfónia negyedik tétele kevésbé különleges ezen a felvételen. Az egykori EMI Classics-anyag került a Warner kiadóhoz. E felvételek mellett továbbiak is készültek: a VIII. szimfóniát a Bécsi Filharmonikusokkal a Deccánál, a IX. szimfóniát a berlini Filharmonikusokkal a Deutsche Grammophonnál, majd élete vége felé, a Bécsiekkel mindkettőt harmadszor is felvette. Én a későieket preferálom, de a két szóban forgó korábbi olykor líraibb, halkabb, lassabb. Nem kérdés, hogy az ennyire differenciált és lágy zenekari hangzás Karajan előtt nemigen létezett, s vele párhuzamosan is csak keveseknél. E kevesek közé tartozott Böhm, aki az Újvilág-szimfóniáról idős korában ugyancsak készített Bécsben egy hasonló kvalitású felvételt – érthetetlen, miért nem jelent még meg CD-n.

A második korong francia anyag. A berlini Filharmonikusokkal Debussy két fő impresszionista műve, A tenger és az Egy faun délutánja. Ezekről is van párhuzamos Deutsche Grammophon-felvétel. A hangzás itt is csodálatos, Monet-nak, Sisley-nek, s bizonnyal Debussynek is tetszene. Ami ezután jön, különösen érdekes. Ravel három alkotása: a Bolero, az Alborada del gracioso (a Miroirs negyedik tétele) és a La Valse. Hogy miért különösen érdekes? Karajan egy ideig az Orchestre de Paris vezető karmestere is volt. A francia zene a párizsi zenekar tagjainak kisujjában van, ám a zenekari hangzás szépsége és kimunkáltsága terén ez az együttes azért nemigen volt a Berlini Filharmonikusok szintjén. Ezért fontos ez a pár darab, kiváltképp a csodálatos La Valse.

Rahmaninov II. zongoraversenye és Csajkovszkij I. zongoraversenye ismét a Berliniek Szimfonikusokkal és Karajan kedvenc zongoristájával, Alexis Weissenberggel. Részben indokolt, mert ezek a felvételek kiemelkednek a zenekari szólam szépsége és dominanciája terén. Karajan nem kísér, hanem összefog, a zongora elvegyül a zenekarban – a hangmérnöki beállítástól függően hol jobban, hol kevésbé. Ily módon tehát joggal része a Karajan hangja című albumnak. Ugyanakkor mégiscsak romantikus, virtuóz zongoraversenyekről van szó, s más szerző, más stílus esetleg többet mutathatott volna Karajan művészetéből a zenekari hangzás valóban abszolút kimagasló létrehozása vonatkozásában (például Mozart, Bruckner, Strauss, Sibelius). Ami Rahmaninov művét illeti, kár, hogy Karajan más alkotását – különösen a II. szimfóniát – nem vette fel. Ami pedig a karajani zenekari hangot illeti, például A tuonélai hattyú szinte mindennél jobban prezentálja, hogy milyen finomságra volt képes, de Sibelius szimfóniái ugyancsak. 

Warner Classics 0190295720902 - MagneoTon