Hatástalanul

Ha jól emlékszem, valamikor úgy 10 éve hallhattam-láthattam New Yorkban személyesen a jóhírű amerikai zongoraművész, Nicholas Angelich Brahms-koncertjét, a karmester Kurt Masur volt. Nyilván sokan nem értenek majd egyet ezzel, de nekem valahogy érzéketlen-tökéletesen összepasszolt a két művész. Mindketten persze kiválóak voltak, mindketten tökéletesen képesek voltak bemutatni egy-egy zenemű struktúráját, egyetértésben jutottak el a darabok örök meghatározó, klimax-pontjaiig. Mégis hidegen hagytak. Annyira rendben volt minden, hogy az csak hiányérzetet hagyhatott bennem. Az egyszeri csoda nem történt meg. Azóta csak felvételeken hallhattam a zongoristát – és még mindig várom az egyszeri csodát.

Bányai Gábor

Akkor az a hatástalan este azért is lepett meg különösen, mert Angelich köztudottan Brahms egyik legnagyobb kortárs szerelmese, zongoraversenyeihez, mindenek fölött a másodikhoz, egészen bensőséges kapcsolat fűzi. Művészetét meghatározó élményként mesél Backhaus és Böhm 1942-es élő felvételéről, illetve Edwin Fischer és Furtwängler 1939-es stúdió-lemezéről. A legfőbb különbséget abban látja a két előadás között, hogy Backhaus a forma és a struktúra felmutatásának nagymestere, míg Fischer sokkal spontánabb, az érzelmei áradóbbak, jóval kevésbé kontrolláltak. Mindkét olvasatot imádja, de felvételeit hallva meglepő módon egy fokkal talán mégis Fischer szenvedélye áll hozzá közelebb. Ahogyan néhány éve egy rotterdami koncert előtt adott interjújában elmondta, mindig is az a kettősség izgatta a zeneművekben, amit a szigorú struktúra és a bennük rejlő, megannyi érzelem és gondolat feszültsége nyújt. És erre tíz éve kaptam tőle és karmesterétől egy olyan előadást, amiben a Brahms-mű ugyan tisztán és világosan épült, csak épp az a karizma maradt ki, amitől a romantika egyik nagy és (mondjuk Liszthez képest) akadémikus alakját annyira lehet szeretni. Angelich mindig hangsúlyozza, hogy egy előadóművésznek meg kell mutatnia a saját egyéniségét is minden koncerten: ha jól választott darabot és ihletett formában van, akkor róla magáról legalább annyit megtudunk, mint a megelevenített szerzőről – ezért aztán a színészek művészetéhez hasonlítja a maga feladatát-hivatását.

Teljesen egyetértek vele. Csak épp ezzel marad adós nekem. Amikor kamaramuzsikát játszik, talán közelebb jut a kitűzött célhoz, de még nem hallottam, hogy elérte volna azt. Azt akarom végül is kidadogni, hogy nem ismerem őt: elég sokszor hallottam játszani, mégsem tudom megfogni, hogy kicsoda is ő. Megmutatja a szerzőket és műveiket, de nem tudom igazán, mit gondol róluk. És főleg: mit gondol magáról, miért vág bele egy-egy zenei kalandba. Mit szeretne átadni nekünk a szerzőkből és saját egyéniségéből?! Felkészült és hibátlan technikai tudású művész, érződik, hogy olyan mesterektől tanult, mint Ciccolini vagy Béroff, de nem tudom megfejteni, mi a személyes üzenete. Interjúiban is elsősorban technikáról, metronóm-jelzésekről beszél, látszik, hogy tökéletesen felkészül minden egyes darabból, hogy tanulmányozza a kottát, igyekszik megfejteni minden létező vagy hiányzó jelzés értelmét, értékét: csak az nem látszik, hogyan teszi magáévá őt a romantika vagy Bach, hogy mi rezonál benne igazán Brahmsból vagy Lisztből.

És akkor most érkezett egy friss lemez, melyen Prokofjevet játszik. Vagyis egyrészt egy olyan szerzőt idéz meg, akinek mondandója, világlátása nagyon is korszerű és aktuális, másrészt egy olyan szerzőt, aki pianistakánt is kiemelkedő volt. Poulenc – aki Gyagileven keresztül ismerkedett meg a bámulatos orosszal - írta le, hogyan bűvölte őt el a zongorista Prokofjev: csodálta a stílusát, ahogyan egészen közel hajolt a billentyűzethez, hihetetlen pontossággal és fergeteges staccatókkal vitte magával ismeretlen tájakra, és bár ennyire közel volt a billentyűkhöz, mégis acélos izomzattal, halálosan pontos ritmikával produkált fenomenálisan intenzív és hatalmas hangzást. Olyan szerzőről-előadóról van tehát szó, akinek esetében bizony végképp nem lehet, nem érdemes megúszni a személyességet.

 

 

Nemrégiben éppen ezeken a hasábokon írhattam Trifonov csodás albumáról, melynek egyik ékköve volt Prokofjev 8. zongoraszonátájának előadása. Elbűvölt, ahogyan megmerítkezett a csodás zenében, ahogyan egyszerre tudott lírai és muszkuláris lenni, ahogyan felmutatta a romantikus hagyományokat és a háború rettenetéből menekülő 20. századi intellektus feszültségét, ahogyan elmerészkedett a szélsőségekig, hogy Gilelsz és Richter mellett és után új sztenderdet állítson fel. Angelich albumának is nyitó és meghatározó darabja ez a szonáta. Elkerülhetetlen az összehasonlítás. A 8. szonáta (1944) a harmadik a sorban az úgynevezett háborús szonáták között, de nem az A-dúr darab kataklizmája, vagy a B-dúr mű harcossága szólal meg benne, hanem az okos és tépelődő, a tragédiákon felülemelkedni próbáló ember szembenéző, maga-emésztő lírája. (És milyen érdekes: éppen úgy B-dúrban íródott, mint a 7. szonáta, tökéletesen példázva ezzel a szerző egyéniségének ironikus egységben megnyilvánuló hasadását!) Furcsa darab ez: a Brahmsot megidéző, nyitó andante dolce téma szinte becsapja és elandalítja fülünket, hogy aztán megébredjünk álmunkból a második formarész gyors tempójú, toccataszerű váltásától, már rögtön nyitásként exponálva a szerző kettős kötöttségét. A két formarész megismétlése nagyszerű lehetőséget teremt az előadó számára, hogy az elgondolkodtató építkezésben megtalálja és felmutassa a művet alapjaiban létrehozó feszültséget. Trifonovnál ez a feszültség szinte elviselhetetlen, húsunkba és agyunkba hatol. Angelich nagyon pontosan igyekszik mindezt visszaadni, minimalista megközelítése olykor vonzó is (ahogyan az alsó szólamban megidézi a távoli harangok hangját), de hiányzik belőle a ragyogás. Nehéz és tán méltánytalan is egy zenét színekkel megérzékíteni: mégis, amíg Trifonov keze alatt ez a tétel színaranyban ragyog és töri meg a fényt, Angelich játékában megszürkül az egész.

A második tételre is igaz ez. Az andante sognando álomszerűsége, az atonalitást teljesen mellőző nyitó témája mutatja meg igazán azt a prokofjevi gesztust, ami a múltra a jelen izgalmával és tragédiájával tekint. Szépen kezdi meg az építkezést előadónk, a dinamikai fokozások is fokozatosan és lágyan épülnek – de amikor megjelennek a zenei felhők, amikor a groteszk disszonanciák árnyékolni kezdik az álmot, akkor Angelich megint csak perfekt interpretálásig jut, nem talál rá a szenvedély igazi ébredésére. Ismétlem: pontosan és hűen játszik, de nem érzem, hol találkozik a szerzővel. Nem tudom, miről akar mesélni nekem, a befogadónak. A harmadik, vivace tételre ez még fokozottabban áll. Ez a 12/8-os finálé talán a legcsodásabb minden Prokofjev szonáta-tétel között. Nem csupán azért, mert szinte összefoglalja mindazt, ami szerzőnket egész pályáján jellemezte, az elképesztő dinamikai kontrasztoktól az unisonókat megtörő groteszk variációkon és díszítéseken át a klaviatúra összes regiszterének szélsőséges megszólaltatásáig – hanem azért, mert mindezt egy olyan formába rendezi el, hogy aki csak ezt az egy művet ismeri, már történelemből-háborúból-kiábrándulásból-reményből-reményvesztettségből is bátran doktorálhat. Angelich ezúttal is pontos és alapos, minden részletét kidolgozza a zenének: de nem „vadul” meg, ahogy Gilelsz vagy Trifonov, de még Richter is tette. Minuciózus leckefelmondássá egyszerűsíti az „éltem és ebbe más is belehalt már” öngyilkos, mégis teremtő gesztusát.

Az op. 22-es Visions fugitive sem jár sokkal jobban Angelich keze alatt. Leginkább a szarkazmust veszíti el a darabok megfogalmazása során – nem véletlen, hogy a Lentamente vagy a Con eleganza darabok szólalnak meg a leghitelesebben: úgy tűnik, ez a hangzás áll közelebb hozzá, a melegebb tónus, a dalszerűbb formálás mintha kevésbé lenne idegen tőle, mint a világnézetet kijelölő irónia. A lemez legjobb élménye kétségtelenül a négy részlet a Rómeó és Júlia-balett Prokofjev által készített zongora átiratából. Mert itt egy nagyon is egyéni látásmód érvényesül végre. Csak egy példa: a Montagues and Capulets-jelenet ebben az átiratban sokkal gyorsabb tempójú, mint az eredeti balettben, és sok zongorista ezt a tempót választja, míg mások a táncolhatóbb eredeti tempó mellett teszik le a voksukat. Angelich is ezt teszi, és ez a táncszerűség jól áll neki, itt végre elemében van, még akkor is, ha a tétel így kissé nehezebben indul el, csak fokozatosan éri el a várt magas hőfokot, de a zongoristának kell igazat adnunk, mert most képes vizuálissá is varázsolni az élményt. Ebben a négy tételben Angelich nem felmondja mindazt, amit tanulmányozott és tud Prokofjevről: most teremt, varázsol, utazásra invitál. Sikerrel.

Aki szereti Prokofjevet, annak kötelező ez a lemez is. Mert nagyon pontos, érződik, hogy hatalmas felkészülés eredménye. Aki nem hardcore rajongó, de szereti magát elvarázsoltatni, szeret lubickolni egy egyéniség akár szélsőségeiben: nos, annak nem ez lesz a kedvenc felvétele. Mert nekem például a hatás a legfontosabb. Anélkül csak szemlélő maradhatok.

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 9029526768