Három a – Schumann
Cyrielle Golin (gordonka) és Antoine Mourlas (piano) felvétele arra figyelmeztet: a több-zeneszerzős családoknál szükséges megkülönböztetéshez hasonlóan Schumann-nál sem felesleges a keresztnév használata - jóllehet a Georg és Camillo testvérpár csupán névrokona Robertnek…
Fittler Katalin
Nem hiszünk a szemünknek: az „Un moment musical chez les Schumann” című felvétel három zeneszerzőt hirdet. Az ismertetőfüzet tájékoztatója pedig arra inspirál, hogy éljünk az internetes forrásokkal, s részletesebb ismereteket szerezzünk a két 20. századi szerzőről. Megtesszük ezt akkor is, ha előbb a hallgatnivalóval foglalkoztunk: mert a fülünknek sem hiszünk, a – számunkra mindeddig – ismeretlen művek hallatán.
A tanulságok köre pedig mindegyre tágul, és érdemi tapasztalatok töltik meg azokat a megállapításokat, amelyeket egyébként közömbösen olvasnánk a szakirodalomban. És képlékenyen alakul az a „mérce” is, amelyet néha szinte értékméréshez használunk, megkülönböztetve a korabeli zenei köznyelven szóló és saját zenei hangot kereső szerzők munkáit. A hagyományos és az új utakon járás több-szempontú értékelésére egyébként már megannyi példa ismeretes (némelyik a „megbukott zenekritikák” műfajban, mások valamely híresség életművének későbbi újraértékelésénél – itt elég a brahmsi recepcióra gondolni). A lényeg azonban elsősorban a játszani- (egyszersmind hallgatni-) való, és csak elismeréssel adózhatunk a lelkes franciáknak, amiért hozzájárultak e két zeneszerző nemzetközi újrafelfedezéséhez.
Megismerve Georg és Camillo életét és munkásságát (amely kiterjedt a hangszeres előadóművészetre, a tanításra, és a korabeli zenei társadalom életében való aktív közreműködésre is), a munkabírás intenzitása sem hagyható figyelmen kívül. Ami azt eredményez(het)te, hogy ők nem elsősorban „munkának” tekintették a komponálást, hanem olyan elhivatottan végzett tevékenységnek, amely számukra fontos volt. Vélhetőleg annyira benne éltek a zenében, hogy a mások gondolatainak közvetítésén túl kikívánkoztak belőlük a sajátjaik. Megvolt ehhez a kellő szakmai (elméleti és gyakorlati) felkészültségük, és a hallottak alapján állítható: biztosan tájékozódtak a zeneirodalomban is, amely gazdag kínálatot jelentett számukra, éspedig nem puszta „utánzásra”, hanem típusokként. És tegyük hozzá: még másolnivalóként sem lebecsülnivaló az a kottamennyiség, amelyet különböző műfajú darabjaik fogalmazásakor papírra vetettek…
Georg Schumann (1866-1952) 31 évesen komponálta 19. opuszaként az e-moll szonátát, amely Brahms zenéjének értő szeretetéről tanúskodik, későromantikus búcsúként a 19. századtól. Hat évvel későbbi öccsének (1872-1946) 33 évesen komponált 59. opusza. Camillo Schumann munkásságának fő fejezete az orgonistáé – mégis elgondolkodtató, hogy ennek a szonátának 2017-ig kellett várnia a nyomtatásban való megjelenésre.
A két szonáta méltó keretet ad Robert Schumann karakterdarab-sorozatának (Fünf Stücke im Volkston Op. 102), ezeknek az apró igazgyöngyöknek.
A két művész tolmácsolásában a műsor igazi „zenei pillanatokat” jelent, olyan szempontból is, hogy odaadó zenehallgatás közben nem érzékeljük a reális időt (ami közvetett bizonyítéka, hogy a késő romantikus szonáták 7-10 perces tételeiben sincsenek „üresjáratok”), és szinte sajnálkozunk, amikor elfogynak a hangok.
Gyakorló kamaramuzsikusok számára egyszersmind repertoárbővítő játszanivalónak is tekinthető.
Kiadó: KLARTHE
Katalógusszám: K093