Hammond-trió újratöltve
Reneszánszát éli a Hammond-orgona: triókban és nagyobb létszámú, a szintén újra divatba jött soul jazz örökségét továbbfejlesztő kis zenekarokban közkedvelt hangszer, mely hosszabb szólókra és basszuskíséretre egyaránt alkalmas. Lám, Ronnie Foster, az elektromos billentyűs hangszer egyik „nagy öregje” harminchat év kihagyás után szintén elkészítette új lemezét Reboot címmel.
Máté J. György
A Laurens Hammond hangszerkészítőről elnevezett kétmanuálos orgonát 1935-ben kezdték gyártani, és nem sokkal később már jazz-zenészek is felfedezték maguknak. Így Ethel Smith, Fats Waller, Count Basie és Wild Bill Davis, de népszerűségének csúcsát akkor érte el, amikor az 1950-es években Jimmy Smith divathangszerré fejlesztette. Két évtizeden át a jazz-, blues-, gospel-, soul- és rhythm and blues-elemekből építkező soul jazz egyik fő hangszere volt, jellegzetesen búgó basszusa szinte elválaszthatatlan lett a dohányfüstös jazzbárok éjszakai hangulatától. Jimmy Smith kezdetben a Blue Note-nál, majd a 60-as évek elejétől a Verve-nél adta ki lemezeit, ezért a Blue Note-ot tekintik a Hammond-orgonát leginkább népszerűsítő lemezkiadónak. Miután Smith átigazolt a Verve-höz, a Blue Note igyekezett más orgonista nagyságokkal pótolni hiányát. Főképp Big John Pattonnal, majd az évtized végén Brother Jack McDuffal, illetve a fúziós zene felé tájékozódó Larry Younggal. S már ott is vagyunk Ronnie Foster pályakezdésénél, amikor Grant Green Alive! című, soul-pop slágereket jazzesítő albumán először mutatkozott be nagyobb közönség előtt (1970). Nem sokkal később elkészült az ő nevét viselő Two-Headed Freap Blue Note jazz-funk lemez, mely idén ötvenéves, s ebből az alkalomból kiadták a label Classic Vinyl Series sorozatában.
Foster öt albumot készített a Blue Note-nál a 70-es évek elején, majd olyan sztárok albumain kísért, mint Stevie Wonder és George Benson. De a saját lemezek sora évtizedekre megszakadt. Foster rengeteget komponált, mások projektjeit segített célba juttatni, de az ő neve alatt publikált gyűjtemények összeállítására már nem jutott ideje.
Reboot című, friss albuma reflektál mind napjaink jazzvilágára, mind pedig a tegnapelőttére, vagyis nosztalgikus és kortársi egyszerre. Az album tengelyében egy tipikus orgonás triót találunk, melyben Foster fia, Chris, illetve Jimmy Branly dobol és Michael O’Neill gitározik. Néhány számban Lennie Castro és Luis Conte ütős gondoskodik a még tökéletesebb latin feelingről. A gyűjtemény dedikáltja Foster egyik bálványa, a tavaly elhunyt kiváló Hammond-orgonista, Dr. Lonnie Smith, aki jellegzetes turbánjával mintha csak egy keleti meséből került volna a hangszer mögötti székre. A Reboot retrohangulata leginkább a sodró lendületű Swingin’-ben idézi fel a régi szép Blue Note-időket. A szám Jimmy Branly szenvedélyes tempójának köszönhetően egy igazi „scorcher”: valószínűleg ez lesz a gyűjtemény egyik legnépszerűbb, a rádióban is legtöbbet játszott darabja. Még két számról jósolható meg biztosan ugyanez: a CD egyetlen feldolgozásáról, Stevie Wonder Isn’t She Lovely című örökzöldjéről Foster backbeat shuffle-os átiratában, valamint a Carlosról, a lemez egyik latinos darabjáról, mely nem a hírhedt terroristának, hanem Carlos Santana életművének állít emléket. A gitárosnak dedikált szám flamenco gitárral kezdődik (Jerry Lopez), majd elsősorban Foster és O’Neill jóvoltából egy hamisítatlan Santana-kompozíció kerekedik ki belőle. Nevezhetjük akár a szivárvány összes színét felvonultató CD jazz-rock próbálkozásának.
A CD latin blokkja a Sultry Song II-val és az After Chicagoval válik teljessé: előbbi eredetileg egy 1991-es Nestor Torres-albumon látott napvilágot, melynek Foster volt a producere; utóbbi brazilos ritmusképleteivel hívja fel magára a figyelmet. A Reboot jellegzetesen eklektikus session, melyen egy sokarcú és sokat tapasztalt muzsikus néz a tükörbe, amely nemcsak mai, hanem régi önmagát is reflektálja. Az orgonista eklekticizmusában a különböző karakterű latin melódiákkal jól megfér egy vokális R&B-darab (Hey Good Lookin’ Woman) vagy egy gospeles szerzemény (J’s Dream). Sok az elegáns megoldás, bár Foster kevesebbet szólózik elődeinél, s valahogy hiányzik belőle a bizonyítási vágy is, hogy virtuóz játékkal kápráztassa el hallgatóit. Úgyhogy a visszatekintés mintha sokkal nyomatékosabb gesztusa lenne e lemeznek, mint az újrakezdés. A retrospektív jelleget erősíti a lemez zárószáma is, egy talán kicsit túl romantikus szólódarab hangversenyzongorán (After Conversation with Nadia).
Nehéz elképzelni, hogy a most hetvenkét éves muzsikus megpróbálkozna zenéjének időskori reneszánszát létrehozni, bár ismerünk hasonló törekvéseket a jazz történetében. Ronnie Foster, orgonista társaihoz hasonlóan, sokáig egy nehezen mozdítható (kb. 180 kg-os) Hammond B3-as hangszeren játszott, e lemezen azonban már a sokkal mobilisabb digitális XK-5-ösön hallható, amely tömegében mintegy 1/6-a a hagyományos elektromos orgonának. E váltásnak azonban alighanem csak kényelmi okai vannak, egy új hangszer még nem jelent feltétlenül új mérföldkövet is egy muzsikus pályáján.
Kiadó: Blue Note, 2022