Hajós a láthatáron!
A pudingot enni kell, a zenét meg hallgatni, hogy próbára tegyük. November 13-án este olyan koncert volt a kínálatban, amit bűn lett volna kihagyni - kalória ide vagy oda. Jöhetett mindenki csemegézni, hiszen közismerten az egyik legjobb kortárs chef garantálta a minőséget. A menü fejedelmi is lett, tele ritkaságnak számító extrákkal. Ennek ellenére a magyar közönség „bealudt” egy kicsit, mert nem telt meg a RaM Színház nézőtere, pedig mikor felvetődik a kérdés a jazz-zel most ’randizgató’ fiatalok körében, kit érdemes meghallgatni a kortársak közül, Cohen sosem marad le a listáról. Olyan riválisok ellenére, mint Robert Glasper, Kamasi Washington, Shabaka Hutchings, Jazzmeia Horn, Nubya Garcia vagy Makaya McCraven (szerencsére többen is jártak mostanában Magyarországon), a Live From Emmet's Place-re keresztelt lakáskoncertek médiatörténelmet is író sikere óta Cohen a legjobb választás. Egy szakírónak meg pláne ott a helye.
Iván Csaba
Fiatal kora ellenére szemtelenül jó zongorista. „Engem inspirál, ha olyan zenésszel játszhatok, mint Emmet” - vallotta meg Benny Golson. A Newport Fesztivál művészeti igazgatója pedig, a bőgős Christian McBride, a mai kor Charles Mingus-a (aki nemrég a mainstream legjobb quartetjével fergeteges koncertet adott a Müpában) pedig evidenciaként közli: „az egyik legdinamikusabb fiatal zenész a szcénában”. A genetikus kételkedők is nyugodtan alapjáratra kapcsolhattak tehát. Vasárnap két órás koncerten az érdeklődő vájtfülű közönségnek, hétfőn a Zeneakadémia Jazz Tanszékén pedig a szakmának és a jövő zenészeinek tartott workshop-ot, hogy illusztrálja, hogy mit ért ő ma jazz-zenén. Mi teszi számára izgalmassá, és hogyan játssza ő - megőrizve a tradícióit - izgalmasan a jazzt. Még az is szóba került a darabokhoz fűzött kommentárjaiban, miért vált fontosabbá a szerepe a mai világban. De erről később.
(fotók: Iván Csaba)
Az új lemez, amiről válogatta a koncert programját, az Uptown in Orbit idén pár hete, október 28-án jelent meg. A címe a projekt logikájából adódó tisztelgés Duke Ellington 1960-as korongja, a Blues in Orbit előtt. Mi ez az említett koncepció? Cohen a járvány idején azt találta ki, hogy a régi Harlem jazzélete annyira eleven és lüktető volt, hogy ennek reneszánsza éppen időszerű, hiszen ma is működik és hat, a kompozíciók minősége bőven kiállja az idők próbáját. Nem kellenek hozzá hatalmas színháztermek sem. Az említett lakáskoncerteken és lemezeken (a tavalyi Future Stride is ennek jegyében készült) sikeresen átültette mindezt a gyakorlatba. Úgy dolgozott, mint egy hajóépítéshez értő búvár, aki miután érdekes leletekre bukkan a tenger fenekén, azonnal látja lelki szemei előtt az eredetit. Elkezdi hát részenként a partra vinni, megtisztogatja, aztán nekiáll szisztematikusan rekonstruálni, ügyet sem vetve a kételkedőkre. Közben sok egykori fortély titkára is rájön, és mikor elkészül, mindenki csodájára jár, és hajóépítő szakkörök alakulnak. Mert könnyűnek tűnik.
Aki arra volt kíváncsi, milyen volt a jazz jó száz évvel ezelőtt, az is jó helyen járt, mert Cohen megmutatta a néha alul értékelt, lesajnált korai jazz nagyszerűségét. Aki pedig arra, hogyan teheti szórakoztatóvá a régi muzsikát ma is egy tehetséges zongorista, akkor ő is pont jó helyen ült. Cohen játszott egy laza ráhangoló prológot, aztán Yasushi Nakamura bőgős és Kyle Poole dobos társaságában közel két órán át lenyűgözte a közönséget. Míg szólt az „Uptown in Orbit” (a néhai Harlem jazzkirálya, Duke Ellington kompozíciója keretezi az új lemezt is), a „Braggin' in Brass”, a „Finger Buster” és a „Spillin' the Tea”, felvonulhattak leki szemeink előtt a nehézsúlyúak: Willie “The Lion” Smith, Jelly Roll Morton, Fats Waller, és Earl Hines, meg persze Art Tatum és Ahmad Jamal és Chick Coreát se felejtsük ki. Cohan a bonyolult technikai mutatványokat játszi könnyedséggel vonultatta fel, hol egy villanás erejéig klasszikus futamokat hallottunk, hol gepárdok gyorsaságával száguldó dallamokat, hogy a következő pillanatban komótosan döcögő blues futamokra váltson, néha a régieket idéző fals intonációval, miközben a bal kéz virtuózan ellenpontozott. A „My Love Will Come Again”, „Li'l Darlin' és a „Mosaic” mutatta meg aztán azt, miért fontos neki a triójáték. A kérdés-felelet sorozatok kiszámíthatatlanok voltak, és technikailag olyan virtuózak, hogy érzékelhettük, mit jelent a tökéletes összhang. A koncert közben bemutatta a zenészeket, néhány érdekességgel felkonferálta a dalokat, igaz többnyire utólag.
Még korai lenne megírni emlékeit a hajósnak, de véleménye van a világról. Arról is megosztotta gondolatait a vége felé, mi foglalkoztatja igazán a világturné során. „Körbejártuk a világot, szinte minden este más városban koncertezünk, de azt tapasztaljuk, hogy a közönség - bárhol játszunk - mégis mindig nagyon hasonló. Olyan emberek jönnek el, akik nyitottak erre a zenére, ráhangolódnak a rezgésekre, amit a dallamokkal, ritmusokkal kiváltunk. Bárhol járunk, a közös pontokat keressük az ottani közönséggel. Olyan ők, mint mi, hisznek a békében és a szeretetben, az együttérzésben, a sokféleségben és a befogadásban. Velük együtt bízunk abban, hogy most is a józan ész, az emberiség pozitív tulajdonságai győzedelmeskednek. Sok minden történik a világon, különösen a világnak ezen a részén, ami arra készteti az embert, hogy elgondolkodjon azon, hogy viselkedünk emberként. Mindannyian a legjobbat reméljük, ezt üzenjük a zenénkkel, ezért játsszuk a jazzt. Reméljük, hogy ez a zene egy kicsit jobb hellyé teheti a világot.”
Beballagott este nyolckor három fiatalember a színpadra vasárnap, és vidámabban jöttünk ki onnan két óra múlva. Jobban szerettünk élni.