Ha elmarad a wow-élmény

Az 1993-as születésű grúz zongoraművész, a 2014-es utrechti Liszt-zongoraverseny győztese, Mariam Batsashvili első profi albuma jelent meg a Warnernél, azt ígérve, hogy egy újabb ragyogó csillag tűnhet fel a pianisták kisbolygókkal és meteorokkal telezsúfolt egén. 

Bányai Gábor

Hogy Batsashvili nem véletlenül került be a BBC Új Nemzedék Programjába, az minden vitán felül áll. Hogy nem érdemtelenül nyert versenyeket, kapta meg az Arturo Benedetti Michelangelo-díjat, azt sem nagyon lehet vitatni. Hogy sokat koncertező művész lett az elmúlt két-három évadban, hogy felléphetett igazán prominens zenekarokkal, annak is csak örülni tudok. Hogy korunk egyik legnagyobb ígéretének és máris Liszt-specialistának tartják: az viszont már elgondolkodtató. Véletlenül került a kezembe anno egy talán Cobra-kiadvány, amelyen Bach-, Händel- és Mozart-átiratokat játszott - emlékeim szerint – fölényes tudással, közepes érzelmekkel és silány hangmérnöki munkával. Így hát fokozottan vártam az első professzionális felvételét – és a Warner Classic hangmérnökei ki is tettek magukért, lenyűgözően szép a teljes hangzásvilág, pompásan szól a hangszer -, kiváltképp, hogy igazi kedvencének, Liszt Ferencnek adózhatott a hetven percnyi műsor túlnyomó többségében.

Mert igaz ugyan, hogy Chopint és Lisztet ígér a lemez címe, illetve a két kortárs és párizsi barát fantasztikus egymásra találását és egymásra hatását, valójában önállóan Chopin csak három kis etűddel jelenik meg, az album zömét Liszt alkotásai teszik ki – igaz, az egyik legérdekesebb programrészben a lengyel zseni hat dalának liszti átirata-feldolgozása hangzik el. Ezekben a dalokban tűnik ki igazán Liszt munkamódszere és maximalizmusa, ahogyan hozzányúlt barátja talán eredeti népdalokra épülő sorozatához. És itt látszik, Batsashvili milyen elmélyülten tanulmányozza a liszti zongorajátékot és kifejezésmódot. A dalok meleg tónusa, a virtuóz technikán felülkerekedő, érzelemgazdag kifejezésmód valóban ígéretes a jövőt tekintve. Ugyanez a jó érzés járt át a Consolations-sorozatot hallgatva: a grúz művésznő – miközben néhány frázis kissé kidolgozatlannak tűnt – itt megint nagyon közel jut az elmélyült romantika érzés- és gondolatvilágához. A Bellini érzelmességét és daloló kantilénáit idéző Vigasztalások (a cím Sainte-Beuve verseskötetét idézi) a grúz pianista tolmácsolásában hitelesen és szépen, bár olykor visszafogottan idézik meg azt a pátoszt, mely mindnyájunkat áthat olykor, még ha sokszor tagadni-szégyellni próbáljuk is.

 

A Chopin-etűdök mellett szerepel az album programjában két Liszt-etűd is: ez az öt darab az, ami őszintén szólva szinte teljesen hidegen hagyott. Nagyszerű persze Batsashvili technikája: de nem hiszem, hogy ezért külön elismerés illetné. Hiszen elképzelhetetlen, hogy ma, amikor percenként tűnnek fel, elsősorban Ázsiából, briliáns technikájú, sokszor mégis érdektelen zongoristák, bárki felkerülhetne a prominens nemzetközi koncertélet palettájára fölényes technikai tudás nélkül. Matematikailag mondva: ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Nekem legalábbis. Különösen egy olyan korban, amikor például egy magát virtuóznak hirdető handabanda mondjuk azzal reklámozza magát, hogy hány billentyűt képes leütni egy perc alatt, amikor egy karmesternek egyetlen érdeme, ha hangosan és gyorsan vezényel (amint ezt maró gúnnyal a siker titkának nevezte egykor Solti György). Szóval az etűdök Batsashvili keze alatt technikailag példásan szólalnak meg – csak a szívemet nem járják át. Nem szólítanak meg.

Hallom, de nem érzem őket.

És talán ez a legnagyobb bajom az albummal. Hogy szép és jó, néhol már-már csábító, de nagyrészt hidegen hagy. Amikor Trifonov játssza Lisztet: belehalok, elrévülök, rácsodálkozom, felfedezek, elvarázsolódom. Most még a wow-élmény is alig-alig van meg. Néhány pillanatra talán igen, aztán megint perfekt előadásban van részem. Az egyszeri és megismételhetetlen hiányzik. Pedig azért cserébe még egy-egy technikai hibát vagy kvázi pontatlanságot is szívesen elnéznék.

De igazságtalan vagyok. Mert a lemez nyitó darabjában mégiscsak megtörténik a csoda. Liszt hangversenyeken ritkán játszott sorozata a Költői és áhítatos (más fordításban: vallásos) harmóniák, hiszen ezek elsősorban nem virtuóz darabok, sokkal inkább költőiségükkel, pasztell színeikkel és gondolatiságukkal képesek hatni. A sorozat harmadik kompozíciója a Lamartine-re hivatkozó Bénédiction de Dieu dans la solitude (Isten dicsérete a magányban), melynek háromrészes formája az érett Liszt-művek stílusát mutatja,  a zenetörténészek szerint olyan egy tételben összefoglalt, ciklikus forma, mely kiteljesedését majd a h-moll szonátában éri el. Nos, ezt a hihetetlenül nehéz és csodaszép darabot tette Batsashvili albuma élére: és csodaszépen játssza. Mintha sorok közt olvasna, mintha értené és érezné a szerző minden rezdülését, mintha megannyi élménye lenne a magányról és a nekibuzdulásról, mintha puha billentése olyan tudást mesélne el életről, mely tudás eléréséért egész pályánk alatt küszködünk. Ez a darab az, amiért szeretem mégis ezt az albumot. Tizenöt perc a hetvenből. 

Adj Istenem sok ilyen negyedórát még! Batsashvilinek és nekem is....

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 190295427863