Ha egy szirén jazzt énekel

Már a Nobel- és nyugdíjas Bob Dylan megénekelte anno, változnak az idők. Szombat este, március 18-án a régi hajósnépek kései leszármazottjai érkeztek a Müpa hangversenytermébe (bár a honlapra hetek óta felkerült sold out ellenére több üres széket láttam), hogy hallják, hogyan énekel a jelenkori jazz legismertebb szirénje: Dianne Reeves. Annak ellenére tették ezt, hogy az idősebb tengerészek még jól emlékezhettek rá, hogy ejtette kábulatba a házat 2011-ben, és mi lett a vége 2018-as második látogatásának. Ebből logikusan két következtetést vonhatunk le: vagy Odüsszeusz óta a félelemküszöbünk alacsonyabb lett, vagy a sziréneknek ma sem tudunk ellenállni. Pedig Homérosz történetében még szó sincs a jazzről, milyen rettegett hírük lett volna, ha ez a zene már akkor létezik? A fortélyok ellesésére érkezett modernkori szirének a Bartók terem nézőterén hallhattak és láthattak különlegességeket, meg olyasmit is, amit nem tanítanak sehol. 

Iván Csaba  

A koncert előtt odakészített egy titokzatos alak maszkban az énekesnő asztalára a kották mellé egy csésze teát. Ami nem jó előjel a most induló európai turné első állomásán az előadónak sem, de a közönség éberebb tagjai is kezdhettek aggódni, vajon mire számíthatnak. De régóta tudjuk, a szirének nagy harcosok. Az énekesnő gyakran emlegetett elve – Stay ready so you don't have to get ready – garancia az ilyen helyzetek megoldására. Nem is volt gond, profin hozta a koncertet. Mert ha valaki Jazz Masterek közé beválasztott jazzlegenda (ahogy a jegyre nyomtatták), annak énektechnikai kvalitásai kiválóak, az opera-jazz titulus sosem ajándék. A felkészültség nála ott kezdődik, hogy a zenei stílusok és műfajok közt éppoly természetességgel barangol, ahogy hétköznapi rutin a számára több oktávon át le és fel skálázni. Kíváncsian vártam, hogy építik fel a műsort, hiszen Reeves nevezetes arról, hogy  érzékenyen alkalmazkodik a közönséghez és a szituációhoz. Most kiderülhet, hogy egy csésze tea milyen változásokat okozhat. Igazából persze ez majd Bécs után, Katowice és Utrecht környékén derülhet ki. Most reálisan számíthattunk olyan forgatókönyvre, hogy hallunk jazzt, bluest és soult, még egy lazán artikulált afrikai native dalt is. A valódi szirén bűvhatása pont azon alapszik, hogy kedve szerint belátogathatunk vele egy kubai swingklubba, leülhetünk a Copacabanán egy vendéglő teraszára a zenekar közelében, de éppúgy beléphetünk egy előkelő operaház színpadára, részesei lehetünk egy indiai népünnepélynek – ha úgy akarja. De erre most azért kevesebb volt az esély.

 

(fotó: Nagy Attila, Müpa)

A dramaturgia meggyőzött a profizmusról. A ráhangolás a kvartett intrója, a Softly As In A Morning Sunrise remek instrumentális verziója, a második szám bevezető riffjei közben pedig besétált Dianne Reeves, az African Fashion trendjét követő élénk zöldben, pinkben és sárgában pompázó patchwork ruhában (jobb, ha ennek pontosabb leírását a témában járatosabb szakírókra bízzuk). Készült több kamerával felvétel az estéről, így mindenki eldöntheti, hogy a rögtönzött leírásnak van-e köze valósághoz. Azt is láthatja mindenki a felvételen, hogy ezúttal a színpadkép szokásos fényfestése elmaradt, kár, mert szerintem ez a Müpa bevált és hangulatos védjegye már. Az elején kicsit döcögősen indult az előadás. Nem minden szám tűnt telitalálatnak, persze, ha már kockáztatja valaki az árbochoz kötözést is, maximalista. De aztán gyorsan kiderült, még egy évek óta összeszokott csapatnak, és egy ilyen intonációra képes hangnak is idő kell, az aurát nem csettintéssel teremtik meg. A válogatásban furcsa módon a bécsi Belvedere Múzeumban látott Gustav Klimt kiállítás inspirálta leginkább. Nem az ikonikus festmények, hanem az ismert modelljéről készített sorozat, akit élete több stádiumában lefestett, érzékeltetve a karakteres változásokat és az állandóságot egyszerre. Ott és akkor döntött úgy, hogy neki a dalok válogatásánál pont ugyanerre kell törekednie, hiszen a dalok az ő portréi. Ezért szerepelnek mindig a műsorában a Dreams vagy a Misty ihletett előadása. Emiatt mesélt bölcs humorral intimitásokat százéves nagymamákról, nagybácsikról, akik tanúi voltak a változásainak, és személyessé tették a felkonferált zenéket. Kicsit a mi ismerősünk is lett a bőgős nagybácsi, Charles Burrell, aki először adott a kezébe Sarah Vaughan lemezt gyerekkorában, hogy értse a kislány, mi fán terem a jazzéneklés. Figyelmesen hallgathatta, mert ma vitán felül ő Vaughan, Billie Holiday és Ella Fitzgerald örökségének legautentikusabb továbbvivője. 

Olyan erős pillanatokban, mint a Tango sodróan izgalmas verziójának előadása, elsuhanva Afrikától a Karib-tengeren át egészen Dél-Amerikáig ámulhatott mindenki kedvére. Az ő jazz definíciójában ott van a rhythm and bluest mellett a reggae és a salsa is, mert ugyan 1977-ben sok zenész költözött Los Angelesbe, de csak őt fogadták azonnal tárt karokkal a jelentős számú ottani dél-amerikai zenész kontingens tagjai. A Billy Childs jazz-zongoristával alapított Night Flight, az Eduardo del Barrió-féle Caldera ott szól ma is a szirén dalaiban, tiszteletbeli brazilnak pedig már az 1981-es Sergio Mendes-szel bonyolított turnéja óta számít. (Főként, miután kiderült, hogy egyik kedvenc étele is brazil). Kinél szól úgy a Jobim remeklés, a Quiet Nights of Quiet Stars, ahogy tőle most is hallottuk? A mostani koncert egyik legpazarabb pillanata is az lett, mikor Romero Lubambo gitárossal előadtak egy izmos brazil szettet. 1983-ban Reeves New Yorkba költözött, és 1986-ig turnézott Harry Belafonté-val, a nyugat-afrikai és -indiai dallamok és ritmusok azóta szólnak olyan hitelesen a koncertjein. Az énekesnő egyedülálló ritmusérzékét most is megcsillogtatta, mikor bravúros a hangszert imitáló vokálos duettet adott elő a bőgős Reuben Rogers-szel majd a dobos Terreon Gully-vel. John Beasley zongorista érezhetően nagyon passzol a világába, mikor komótosan de precízen összerakta az akkordokat, hogy You Taught My Heart to Sing így szólalhasson meg, azt is megérthette mindenki, hogy  a varázslathoz alázat kell. 

Már a Palo Alto Recordsnál megjelent első albuma, a Welcome to My Love megfogalmazta a vezérfonalat, amin a mai napig halad: Get Ready To The Peace. Bölcs derű sugárzik spontán meséiből, könnyedség a dalaiból, de most igazán a bluesos megszólalásnál volt elemében. Erre rögtönözve mutatta be zenésztársait, majd a gitárossal hozzátett ráadás végén - már mikrofon nélkül - köszönt el énekelve Budapesttől. A hangja a technika nélkül is betöltötte a termet. A szirének nagyon tudnak valamit, de a titkot persze most sem sikerült megfejtenünk. Legközelebb újra el kell jönnünk.