GPS modern labirintusokhoz

A Magyar Zene Háza filozófiája röviden és frappánsan úgy összegezhető talán, hogy minden, ami zene (és minden más, ami a zenét még jobbá teszi). Ebbe a toleráns és újító nyitottságba tökéletesen illett az intézmény Dés András kurátori közreműködésével meghirdetett hétvégéje, amit a talányos 3 az 1-ben névre kereszteltek. 

Iván Csaba

A szeptember 17-18-ai program egy hagyományos koncertből és rendhagyó performance-okból állt. Ráadásul nem is három lett, hanem négy. Az eddig sorra került programok esetén inkább több formáció képviselt egy válogatói értékrendet, most egy produkció variánsai illusztráltak egy koncepciót. 

Osztrák–magyar kijazzelés

Az alcím a meghívón rendhagyó műfajmegjelölés némi történelmi áthallással, de találóan fogalmazza meg az ötlet lényegét. Mivel Dés évek óta Bécsben él, és máig nem érti igazán, miért nincs aktívabb kapcsolat a két város jazzélete között, ahogy ez a komolyzenében évek óta jól működik. Vagyis kezdő lépésnek szánta, egyfajta ismerkedésnek, egy jövőben jól működő lehetséges szimbiózis reményében (a rejtvényben ezzel az „1-et” tekintsük megfejtettnek). Adva volt az alkalom, hogy megmutassák Budapestnek az osztrák jazz csak a szűkebb szakmai berkekben ismert néhány szereplőjét – egy rendhagyó és érdekes koncepció három (valójában négy) stációjaként. A grátisz koncert helyszíne Bécs - a „3” pedig valójában 4. Hétfőn, szeptember 26-án is fellép a Porgy & Bess klubban Harcsa Veronika (ének), Ávéd János és Bacsó Kristóf (szaxofon), David Six (zongora), Lukács Miklós (cimbalom), Fenyvesi Márton (gitár), Clemens Sainitzer (cselló), Vinicius Ciccone Cajado és Beate Wiesinger (bőgő), Lukas Koenig és Herbert Pirker (dob) - utóbbi helyére ott Dés András (ütőhangszerek) ugrik majd be. Ha pedig a felsorolásban az olvasóknak csak a magyar nevek ismerősek, már jelzi is, hogy Désnek van igazsága. 

Régóta úgy vélem, hogy a jazz a zene eszperantója, ráadásul az avantgárd ősenergiája mozgatja, a szabályok ismerete és megszegése, a bátor kísérletezés bevállalása. Az avangarde eredetileg francia katonai műszó, előörsöt jelentett, azokra a katonai egységekre használták, akiknek a feladata a saját vonalak és az ellenség közti senki földje feltérképezése volt - vagyis a felderítőkre. A művészvilágban az emberi szellem kalandor felfedezőit sorolták ide a múlt század elején. (Még a magyar helyesírás korifeusai is úgy döntöttek idővel - mivel egyre többen lettek, néhány irányzat pedig máig él és hat - hogy lehessen inkább a kiejtés szerint avantgárdnak írni. A nemzetközi műveltség közös szavait nem sok értelme van magyarítani, de nézzük el, a lényegen nem változtat). 

A jazz ad absurdum már létrejöttét ennek a szellemiségnek köszönheti. Nyilván ezért szerepel az MZH ajánlójában is a mosogatást és az erotikát némi szürreális képzavarral összemosó megfogalmazás: „A jazz műfaja a nyitottságra épít és olyan, mint a szivacs, minden szembejövő hatást magáévá tesz”. Az biztos, hogy a bolygók szerencsés együtt állása kellett megszületéséhez: hogy New Orleans környékén az afrikai, az európai klasszikus zene és a mulatók muzsikája egyszerre legyen jelen. Az aranycsinálók évszázadokig keresték a titkot, itt néhány utcazenész véletlenül megtalálta. Bár nem biztos, hogy ezek az alkimisták értették, vagy el tudták volna magyarázni kottákkal illusztrálva, mi történt pontosan a laborban. De miért kellene mindig mindent értenünk? Ez a nyitottsága teszi képessé a jazzt a megújulásra és a túlélésre egy évszázad óta. 

A péntek esti koncert nyilván ennek volt az illusztrációja, a jazz „alaptermészetéről” szólt. 

Útvesztő ez vagy labirintus?

De velem együtt sokan a kísérletezésre szavaztak, és a vasárnapi programok egyikére mentek el. Mert ez volt az a pillanat, mikor az avantgárd végleg az MZH-ba költözött. (Használhatjuk a rövidebb ZH rövidítést is, de nem szerettem volna rögtön az írás elején az egyetemista olvasókat esetleg a kellemetlen asszociációk miatt elveszíteni). A rendhagyó hatvan perces performance-ot tekintsük formabontó épületbejárásnak, melynek során Manu Domergue és Dés András vállalta magára a „tárlatvezetés” feladatát. Annyiban különbözött ez az általuk 2021-ben Párizsban kipróbált változattól, hogy míg az egy duó koncert volt, ahol elképzelt kalandokon át kellett a nézőknek velük tartania, addig most a ZH jazzlabirintusában népesebb zenész kolónia közreműködésével tették ezt - másként. 

De ajánlok egy izgalmasabb megközelítést a Gramofon olvasóinak. A labirintus régóta használt toposza a létezésnek. Ha ez az élet metaforája, és érteni véljük az eligazodás titkát - vagyis rátalálunk a saját GPS-ünkre - akkor máris egy Mőbius-szalagon találhatjuk magunkat (ami egy térben megcsavarodó, önmagába visszatérő, egyetlen felülettel és éllel rendelkező különleges geometrikus forma). Az emberi kultúra története során mindig komoly kihívás volt a művészeknek a labirintus, hogyan lehet úgy értelmezni, ábrázolni, hogy különleges paradoxonát igazán érzékeltetni tudják. Fogadjuk el Simone Weil alapvetését, hogy „a világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége”? Vagy tekintsük rejtvénynek, bármerre lazán elindulhatunk, vagyis látszólag könnyen találunk választ a feltett kérdéseinkre, csak azt nem tudhatjuk, hogy az valóban a jó irány-e, és egyáltalán jól értelmezzük-e a választ, amit kaptunk? 

Sou Fujimoto, a Zene Háza megtervezője is a kitartó labirintuskutatók közé tartozik. Mivel az építész vendégei vagyunk, ha besétálunk ide, érdemes őt jobban értenünk. A koncepciójának alapvetése pedig az, hogy a jövőben a művészetnek döntően megváltozik a szerepe. A természet és az építészet például újra szervesebben összekapcsolódik, mert a jövő nem a beton és acélmonstrumok világa lesz, hanem felfogása szerint visszatérünk a „primitívebb” létezéshez, közel kerülünk a természethez. Értők kételkedhetnek persze a szecessziót emlegetve, de idő közben az emberiség teremtett a technika segítségével egy virtuális világot, egy mátrix-labirintust, amibe szép lassan valamennyien – ha különböző mértékben is – de akarva-akaratlan betévedtünk. Néhányan már hajlamosak elhinni, hogy ez a létező világok legjobbika (de ne feledjük, hogy vélekedett Voltaire Leibniz tételéről). Fujimoto épülete rendhagyó és lenyűgöző kihívás, minden áttetsző, nem mindig könnyű eldönteni a sok üvegfelület miatt, mi a kint és mi a bent, sok a köztes tér, kicsit inkább park még, másrészt már építmény. Ráadásul a „fénykutak” miatt folyamatosan változik még a megvilágítása is. Igen, ez egy építész által teremtett örökké változó természet-labirintus. 

 

(Dés András - fotó: Bogdan Krezel)

A zene a labirintusban

Dés Andrástól nem áll távol ez a koncepció, legutóbb Einschliesslich című lemezét sem egy ultramodern stúdióban, hanem a Bakony kellős közepén rögzítettek. Vagyis ez a jazzlabirintus nem más, mint Sou Fujimoto ötletének továbbgondolása, melybe a muzsikusok közreműködésével beillesztették a zenét. Az építész szerint a túlzott digitalizáltság miatt a jövőben fel fognak értékelődni a találkozások, a személyes kommunikáció lehetősége, ehhez pedig a zöldbe nyúló köztes terek lesznek az ideális helyszínek. Mint a Zene Háza – tehetjük hozzá.

Vagyis miért voltunk ott 14:30-kor a ZH-ban? Mert meginvitáltak minket egy olyan öntevékeny „foglalkozásra”, mely azzal kecsegtetett, hogy közreműködhetünk a modern labirintusokhoz használható GPS összeállításában, vagy tökéletesíthetjük a sajátunkat. Nem hagyományos koncertet hallgattunk tehát, hanem a concept art szellemében egy színházi elemeket felhasználó zenés performance részesei lehettünk. Azért jegyezzük meg, hogy aki csak ezeket a produkciókat látta - ahol a zene döntően a koncepció illusztrálására szolgált, és nem az egyéni kreatív képességek bemutatására - annak nehezen dönthető el, hogy a most hallott osztrák zenészek tényleg az ottani pengés elitbe tartoznak-e.  

Amit láttunk tehát, az egy tipikus concept art performance. Az alapötlet szellemes, a legalsó (-2) szint leginkább egy jurtára emlékeztető terméből indulva bejártuk az épület minden szintjét, a fontos terekben-termekben részesei lehettünk egy oda kitalált produkciónak. Az épületben történő mozgások pedig, az „átvezetések” leginkább a középkori színházak gyakorlatát idézték. Csak itt a zenészek csalogatták belépésre a közönséget széles karmozdulatokkal, vagy bátorították tovább haladásra kötélhúzó mozdulatokat imitálva, vagy épp a tétovázó közönség előtt sétálva, zenélve. Minden produkció az alapvetést illusztrálta: lent egy ősi szertartást idéző előadás kellős közepébe csöppentünk, az ének kántáló és szertelen, a primitív zörgő eszközök arzenálja és főleg a „testdobolás” pedig el is hitette velünk, hogy egy ősi ceremónia részesei lehetünk (a test, mint ütőhangszer, Afrikában ma is bevett gyakorlat, így aki felszed pár kilót, mondhatja nyugodtan, mélyebb hangolású hangszerre volt szüksége). Az énekes e szellemiségnek megfelelve még körbe is járta a gyülekezetet. Az ősi kántálástól jutottak el a középkori kórusig úgy, hogy az énekelt szólamokat rögzítve megsokszorozta a hangzást. A végén megszólaló szaxofon pedig „elemelte” ebből a korból zenét időtlenné téve azt. Megmutatták a közönségnek, hogy minden mai zenében ott van a múlt muzsikája, felesleges merev korszakokban gondolkodni. Ezt erősítette meg bennem az egyik kiállító térben látott produkció is, mikor a zenészek három különböző ponton elhelyezkedve egymás elhangzó motívumait emelték át többször egymás után a saját más stílusú rögtönzésükbe (ennek volt a legtöbb köze jazzhez), vagyis a fociból ismert „mexikói hullámzás” valósult itt meg a zene nyelvén. De hallottunk  egy másik helyszínen, háttérben a Városliget fáival  konvencionális dalt is azért hagyományos zenekarra hangszerelve. Nálam a pálmát a program legjobb ötleteként a koncertteremben látott és elhangzott performance vitte el. A fátyolos, ködös, sötét térben alig kivehető tárgyak voltak, majd a falon körben üvegtáblák mögött, mint egy élő panoptikumban feltűnt megvilágítva egy-egy zenész, csellós, énekes, szaxofonos, előadva egy leginkább középkori hangulatot idéző kompozíciót. Közben a ceremóniamester közreműködőket kért fel, hogy irányítsák az előadást a terem közepén asztalokon elhelyezett gombokkal szabályozva a történéseket. A törekvés, hogy a közönség végig aktív részese legyen az előadásnak, nemcsak a közös mozgásokban valósult meg, hanem itt például a ritmus kitapsolásával, máskor az alkalmi kórusnak is szántak szólamot. Még a humor is szerepet kapott az előadásban, bár ezt aligha tervezték meg előre. Egy idősebb úr az előadást hallgatva a teremben levő zongora mellé ült le, melyhez a másik oldalon én is támaszkodtam. Mikor aztán a produkció azzal folytatódott, hogy egy zongorista a sötétség leple alatt odaült a székre tétova futamokat játszani, nekem csak egy laza séta kellett, hogy kivonjam magam a történésekből, az öregúr viszont úgy döntött, hogy nem áll fel. Ketten ültek tehát a zongoraszéken, vagyis rendhagyó négykezest hallottunk egy jó csuklójú zongorista és egy meggyőzően szuggesztív, de mozdulatlan médium interpretálásában. Így járhat az ember egy performance-on, ha lusta. De legalább közelről láthatta, mikor Dés bemutatta a zongora ütőhangszeres természetét néhány kreatív gyakorlat segítségével. (Aki érdeklődik a téma iránt, annak ajánlom figyelmébe az Ahol a timba, a rumba és a santeria az úr címmel Alfredo Rodriguez koncertjéről megjelent írást. In.: Gramofon, 2022. 08. 12.) 

Különös és elgondolkodtató, valószínűleg egyszeri és ezért megismételhetetlen hatvan percet töltöttünk tehát a ZH-ban, hogy aztán ki-ki vidáman vagy épp eltűnődve kiballagjon a gyönyörű őszi színeket felöltő Városligetbe. Egy a concept art jegyében született performance persze mindig tág teret kínál az értelmezéseknek és asszociációknak. Felidézheti valakiben Arany klasszikus bonmot-ját, miszerint „Gondolta a fene”, nekem meg a modern labirintusokban használható GPS jutott eszembe. És ez így van rendjén.