Gavrilov és Rachmaninov

Különleges célokat tűzött ki maga elé a Bogányi Tibor irányítása alatt működő szimfonikus zenekar Gavrilovval közös, orosz tematikájú koncertjén január 20-án a Müpában: új megvilágításba helyezni Rachmaninov III. zongoraversenyét és megmutatni, hogy van hasonlóság a kései orosz romantika és a modernizmus között.

Venéczi Zoltán

Az 1909-ben New Yorkban bemutatott zongoraverseny Rachmaninov debütálása volt az amerikai kontinensen. A szerző művével nagy sikert aratott, és ez a népszerűsége azóta is töretlen. Az idők folyamán több világhírű előadó is felkarolta a művet, sőt mozifilm is készült róla, amely egy misztikus és drámai patinával ruházta fel. Gavrilov ezt a patinát bontotta le műfajokon átívelő, ritmusközpontú, ösztönös előadásával. Glenn Gould nyilatkozta azt, hogy szerinte kétféle zongorista van, hangszerközpontú és kottaközpontú. A harmadik zongorista talán Gavrilov, aki a technikai határokon túllépve saját elképzelései tükrében mutatja meg a kottát. Ebből fakadhat rakoncátlansága is, amely miatt az első tételben nem mindig találkozott össze a zenekarral, pedig a karmester, Bogányi Tibor mindent megtett, hogy a partitúra medrében tartsa az újító zongorajátékot. A Pannon Filharmonikusok zenészei mindeközben gyönyörű hangzásokat hoztak létre, amelyben a fúvósoknak kiemelt szerep jutott. A karmester figyelemmel volt Gavrilov legapróbb rezdüléseire is, csak így sikerülhetett olyan együttmozgó finálét létrehozni, amelyet ritkán hallhat a közönség élő koncerten. A hangos ováció közepette nem fukarkodott a művész a ráadásokkal. Chopin két noktürnjét (Op. 9 b-moll és Op. 15 f-moll) adta elő egyedi hangvételben, végül pedig Prokofjev Ördögi sugallat című művével győzött meg végképp mindenkit arról, hogy Gavrilov az orosz zene egyik nagykövete.

                                      Andrej Gavrilov. Forrás: Pannon Filharmonikusok

A hangverseny második részében Dmitrij Sosztakovics VII. (C-dúr, „Leningrád”) szimfóniája hangzott el. A monumentális, 80 perces modern nagyzenekari darabnak a későromantikus Rachmaninovval való párosítása több szempontból is izgalmas. A szimfónia hossza és sűrűsége miatt is tovább távolított attól a belém ivódott prekoncepciótól, hogy a zongoraverseny egy súlyos, drámai és monstre versenymű, amelytől előadónak és hallgatónak is tartani illik. Ezenkívül akármennyire is furcsa, a két művet egymás után meghallgatva észrevehető bennük a közös hangzásvilág, egy patetikus, de büszkén groteszk, közös, modern zenei látásmód. A szimfóniában a Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezetésével lehengerlő teljesítményt nyújtottak, az ütősöket pedig külön dicséret illeti pontosságukért, finom és alázatos játékukért.