Francia fuvola

Érdekes, hogy a fuvoláról valahogy mindenkinek elsősorban a francia szellemiség és Párizs jut az eszébe. Mintha ennek a hangszernek az éterien könnyed és légies hangzása pompásan illeszkedne ahhoz, amit – különösen itt Európában – franciásnak gondolunk: megannyi szín, megannyi játékosság, megannyi érzékiség, megannyi frivolitás, megannyi bujkáló és előburjánzó érzelem. A Warner legújabb dupla CD-jén Emmanuel Pahud, korunk ünnepelt francia-svájci fuvolistája is mintha erre a kimondott-kimondatlan közmegegyezésre hajazna: a kissé túlbonyolított című (Mozart&Flute in Paris) album valamennyi darabja kapcsolódik Párizshoz és a francia életérzéshez, vagy a bemutatás, vagy a megírás, vagy a szerző, vagy csak az ihlető erő okán, 1770-től egészen máig. Szépséges felvételek, ha éppen kedvünk szottyanna elbújni a világ elől.

Bányai Gábor

Magam nagyon ambivalens vagyok Pahud művészetét illetően. Nyilvánvaló és vitán felül álló, hogy elképesztően ismeri hangszerét, ki tud belőle hozni mindent, amit csak a zeneszerzők valaha elképzeltek. Vagy két évtizede ott ül méltán a trónon, kevesen tettek-tehettek nála többet a fuvola-repertoár kivételes szintű megismertetéséért. Most például hidat ver Mozart és a francia szerzők közé, megmutatja egy nagyszerű zenekar (Orchestre de Chambre de Paris) partnerségével (mely zenekar élén egy kivételes képességű oboista, François Leleux áll), hogy még mindig mennyi felfedezni való vár ránk az elmúlt századokból. Hogy miért vagyok mégis ambivalens őt illetően? Valahogy túl sok nekem. Elképesztő mennyiségű felvételt produkál és publikál, olykor az az érzésem, hogy a mennyiség mámora vezérli – igaz, a mennyiség általában nem jelent az esetében minőségi engedményt, mégis a „kevesebb több” érzése fog el. Azt érzem olykor, hogy annyira tökéletesen tudja megragadni a csillogást, annyira virtuóz mestere a hangszerének, hogy kevés vagy kevesebb időt enged magának az elmélyülésre, a hallgatag rétegekbe való kalandos és váratlan eredményeket hozható utazásra. Mintha sosem bicsaklana meg, mintha sosem lennének kétségei, mintha nem tenne föl elegendő kérdést, annyira biztos a válaszokban. Nagyszerű zenész, de nem mindig képes torkon ragadni. Pazar fuvolista, de nem mindig képes élménnyel is megajándékozni.

Ez a dupla album érdekes időutazás. Nyilván nem véletlen, hogy a mából indul (a nyitó darab Philippe Hersant 2004-ben írott egytételes concertója, a Dreamtime, melyet a zenekar rendelt meg, és Pahud mutatott be 2014-ben) és 1778-ba érkezik (a záró felvétel Mozart K299-es, fuvolára és hárfára írt versenyműve). Egyébként ez a két darab egyszersmind nekem a két legjobb, legnagyobb élményt adó minden mű között. A Dreamtime maga Párizs, már csak azért is, ahogyan nyitó hangjaiban megidézi Ravelt, ahogyan ott bujkál benne Sztravinszkij párizsi balettjeinek vagy Debussy Tengerének reminiszcenciája. Mágikus zene ez, mágikus utazás a nyitó fanfároktól a bombasztikusan lehengerlő dallamokon át az éteri líráig bezárólag. Pahud és a zenekar is elemében van, játékuk erőteljes, virtuóz, miszticizmus és kaland keveredik benne, hiszen a darab ihletője az ausztráliai őslakosság mítosza a világ teremtéséről. A fuvolista megmutathatja mindazt a technikai újdonságot, amelyre csak egy modern hangszer képes, miközben sosem a technika marad előtérben, beszélgetése a zenekarral lenyűgöző meglepetéseket tartalmaz – a zenekar pedig egyenrangú társsá lép elő (a csellókon megszólaló legato ellendallam részlete például ellenállhatatlan szépségű). Az egész utazás mámorossá tesz, és egyben azt sugallja, hogy a kortárs zene is képes olyan csodákra, melyeket hajlamosak vagyunk csupán a klasszikusok javára írni.

 

 

Az albumnyi repertoár másik végén áll Mozart C-dúr versenyműve, melyet Pahud már lemezre rögzített egyszer Abbadóval és a berliniekkel. Ez a mostani felvétel minden tekintetben felülmúlja a megelőzőt: tempója sokkal merészebb, Pahud és Leleux együttzenélése olyan életörömöt áraszt, ami mindvégig magával ragadja a hallgatót, elfeledtetve azt, hogy a darabot egykor megrendelő - egyébként remek fuvolista -Guines herceg és kitűnő hárfás leánya milyen méltatlanul bánt a szerzővel, ki sem fizetve a páratlan remekművet. Könnyed és elegáns az előadás minden pillanata, a koncertáló szólamok úgy lesznek virtuózzá, hogy közben rálátunk a merész formai újításokra (a szonátaforma újszerű értelmezésétől egészen a záró tétel gavotte-ritmusú témájáig, melyet majd a Kis éji zene románcában fogalmaz véglegesre a szerző). Nagyszerű a kémia a fuvolista és a hárfás, a poétikusan játszó Anneleen Lenaerts között, a zenekari fafúvósok hangzása olyan tiszta (és mégsem steril), ami párját ritkítja. Kamarazenei hangzást kapunk, annak minden előnyével együtt, az egész tiszta és egyszerű, puritán és virtuóz egyszerre. Rosszkedvünk hajnalán felkelő nap lehet, mely szétfoszlatja a ködöt és a szürke párát. De nem okoz csalódást az Esz-dúr Sinfonia Concertante előadása sem, melyben Pahud mellé egy dreamteam társul: Leleux oboa-, Audin fagott-, és Vlatković kürt-játéka olyan játékossággal jeleníti meg a vélhetőleg eredeti hangszerelést (Mozart ugyanis ezt a felállást használta, de az eredeti kotta elveszett, ma pedig a fuvolát klarinét szokta helyettesíteni a koncerttermi gyakorlatban, pedig nem ismert, hogy ki írta át a fuvola-szólamot), hogy csupa napfényben fürdünk majd fél órán át – egészen varázslatos például az édesen-líraian epekedő második tétel, melyben a szólisták egymással versenyezve operai hangulatot teremtenek.

Az albumon rögzített többi darab tökéletesen példázza azt, amit már említettem: vagyis hogy Pahud kivételes mestere hangszerének, de nem mindig kockáztatja meg a mélyre merülést egy-egy darab érzelmi szövetében. Kellemes meglepetés mégis Cécile Chaminade 1902-ben írt Concertinója (eleddig sosem hallottam ezt a darabot), mely izgalmas-egyedi elegye nemesnek, szellemesnek, egyszerűnek és különösnek. A többi francia darab tulajdonképpen átirat, a fuvola-zongora felállásból itt fuvola-zenekar összhangzás lesz, megejtő gráciával... És bár a hangszerelés egészen újszerű oldalait világítja meg Fauré, Poulenc vagy Saint-Saëns darabjainak, meg kell elégednünk ennyivel – boldogan hallgatjuk, de kalandra nem csábítanak. Persze ne legyünk telhetetlenek: Párizs fényei és árnyai így is kirajzolódnak.

Vagyis nagyon szerethető ez a dupla album. Szerethető, ha nem elégít is ki mindig. De a fényben fürödni nagyon jó: az árnyékokat hagyjuk meg a holnapnak...

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 9029673932