Ezüstkor - aranyban és bronzban

Danyiil Trifonov, kedvenc kortárs zongoristám megint meglepetést okozott. Már azzal is, ahogyan egységbe szervezte dupla CD-s albumán a három emblematikus orosz szerző, Szkrjabin, Stravinsky és Prokofjev műveit, mintegy azt sugallva, hogy ugyanabból a századvégi-század eleji forrásból táplálkoznak. Azzal viszont különösen, hogy milyen kaméleon-képességekkel adja elő az ikonikus darabokat: úgy tűnik, szinte egyáltalán nem az volt fontos a számára, hogy a maga egyéniségének megannyi titkát feltárja, sokkal inkább az, hogy megmutasson minden réteget ezekben a gyönyörűséges darabokban. Vagyis túllépett izgalmas önmagán: az értelemig, mely szívből és agyból áll, és tovább.

Bányai Gábor

A 19-20. század fordulóját sokféleképp nevezi a művészettörténet. Leginkább a francia nyelvű meghatározásokat ismerjük, melyek nyomán a Fin de siècle vagy a Belle Èpoqoue kifejezéseket használjuk. Az orosz művészet fejlődésében azonban a legelterjedtebb a Silver Age (Сере́бряный век) elnevezés: Nyikolaj Bergyajev, az 1922-ben a Szovjetunióból száműzött, a német, majd a francia fővárosban letelepedő filozófus, az orosz emigránsok párizsi, Puty (Út) nevű folyóiratának szerkesztője használta először az Ezüstkor metaforáját. Sokak Blok Versek a gyönyörű hölgyről című művének megjelenésétől, mások Brjuszov szimbolista antológiájától számítják a korszakot, abban viszont nagyjából mindenki egyetért, hogy a polgárháború végével ennek az izgalmas, kifejező, agitációtól és ellentmondásoktól terhes és csodaszép kornak is befellegzett. Manifesztumok és kísérletek sora jelent meg ekkoriban, a művészek szerte a világon, így Oroszországban is új és új kifejezési formákat kerestek és találtak. Mélabús hanyatlás forradalmasította, kiáltványok sokasága oldotta bús derűvé, várakozással teli hangzavarrá ezt a harminc-negyven évet. Pétervári szalonokban, a pesti flaszteren, bécsi és nagyváradi szecesszióban, párizsi színházakban, orfeumokban, műtermekben, római ösztöndíjakban: mindenütt pezsgett az élet, ünnepelve az elmúlást és a megújhodást ugyanazzal a gesztussal.

Trifonov ezt a kort mutatja be a három szerző műveivel. Persze nagyvonalúan bánik a kor meghatározásával, hiszen az elénk varázsolt kompozíciók közt megtaláljuk Stravinsky 1925-ös Szerenádját vagy Prokofjevnek a 40-es években írt, egyik háborús szonátáját is: mégsem érezzük erőltetettnek a besorolást. Mert bár nem képviselnek rigorózusan egy korosztályt (Szkrjabin 19, Stravinsky 9 évvel volt idősebb Prokofjevnél), zenei megoldásaik és felfedezéseik is sokban különböznek egymástól, összeköti őket az a szenvedély és kalandvágy, ami a korszakot bearanyozza az utókor számára. A közös pont lehet például Gyagilev és a párizsi balett, hiszen mindhárman írtak darabot, darabokat az orosz impresszárió felkérésére, aki először a Palais Garnier egyik koncertjére szervezte meg a klasszikus orosz szerzők bemutatását (a nézőtéren ott ült Debussy, Ravel, Richard Strauss is többek között), hogy aztán a sorozat következő előadásain sorra kerüljön a Trifonov-albumon megidézett három szerző is. És Párizs, no meg Európa fel is fedezte őket magának: Szkrjabin post-wagneri harmóniái és chopini romantikája, Stravinsky naturalista és spirituális expresszionizmusa éppen úgy lenyűgözte a korabeli (és persze a mai) hallgatót, ahogyan Prokofjev szarkasztikus lírája és önmarcangoló kérdésfeltevései is. A balettek, melyek Gyagilev társulatának íródtak, amelyeket egy Nizsinszkij meg egy Fokin varázsolt a színpadra a kor legjobb, legizgalmasabb képzőművészeinek látomásos díszleteiben és jelmezeiben, örökre megváltoztatták a zenei kifejező nyelvet éppen úgy, ahogyan a tánc- és a mozdulat-művészet útját is. Trifonov albuma ezt a széttartó egységet példázza a tőle megszokott (meg lehet ezt szokni?) tökéletességre törekvéssel, municiózus fegyelemmel és fékezhetetlenül áradó értelemmel-érzelemmel.

Tanulmányt érdemelne nyilván valamennyi előadott darab elemzése. Hiszen például a Petruska 3 tétele vagy a Tűzmadár-szvit Agosti-átirata is messze több, mint csupán Trifonov elképesztő virtuozitásának lenyomata: előadónk ugyanis egészen máshová helyezi a hangsúlyokat, mint amit megszoktunk. A legtöbb zongorista úgy játssza ezeket a zongora-átiratokat, hogy a teljes zenekari hangzást meg akarja jeleníteni, Trifonov ezzel szemben a balettre fókuszál. Így aztán olyan új, intim színeket fedez fel, melyekre ezidáig jószerivel fel sem figyeltünk. Stravinsky az ő keze alatt megmutatja igazi kaméleon-voltát: az atonális passzázsok, az impresszionista festések úgy hajlanak át egy bölcsődal megejtő lírájába, hogy élő színházban érezzük magunkat. Vagy ott van egyik kedvencem, Prokofjev op. 17-es Sarcasm című, öt tételes darabja: az Allegro precipitato szinte játszhatatlanul nehéz váltásaiban is tökéletesen mutatja fel a harmonikus egységet, a Smanioso pedig a maga tökéletességében idézi meg a szerző fékezhetetlen iróniáját és kacaját, amivel a világhoz, ehhez a céda szeretőhöz viszonyul. Mondom, minden előadott darab külön kis tanulmányt érdemelne, az elképesztő pedál-használatról éppen úgy ódákat lehetne zengeni, mint a zenei mondandó mindig világos és agyig-szívig ható interpretálásáról.

 

 

De az album minden egyéb ínyencsége mellett három központi darab köré épül. Az egyik Prokofjev 1944-es B-dúr szonátája, melyet a szerző maga lírai hangulatúnak aposztrofált. Ez a líra mindenképp kap egy romantikus „vajszínű árnyalatot”, gesztusa - különösen az első tételt indító dalszerű témával - szinte Brahmsot idézi, míg a második tétel Desz-dúr kantilénája, ritmikája és harmónia-kezelése Schubert posztumusz szonátáinak hangjára emlékeztet. Nem múltba néző líra ez ugyanakkor, ahogyan az Ezüstkor szerzőinek ez sosem is volt sajátja: ha valaki kételkedne ebben, akkor a zuhatagos finálé motorikus ritmikája, elképesztő dinamikai szélsőségei, a szélső regiszterek bámulatos használata, a szarkasztikus díszítések gúnyos fintorai rögtön visszarántják Prokofjev valóságába. És ezért van igaza Trifonovnak, hogy ezt a darabot beválogatta műsorába: mert ez az életérzés, melyet most a háborúból való kiábrándult, érett ocsúdás csalt elő, na ez jellemezte a századforduló művészetét, ez a tapasztalatból, gúnyból, reményből és kiábrándultságból építkező, a természetet, a folklórt és az újításokat integrálni tudó, az elveszettnek tűnt egyént megtaláló világszemlélet. Trifonov egyszerűen bámulatos interpretációja nekem mostantól etalon, pedig emlékszem, milyen nehezen szabadultam anno Gilelsz hihetetlenül erőteljes előadásától, hogy Richter 61-es londoni koncertjének rabjává legyek – Trifonov azonban új hangsúlyokat fedez fel, muszkuláris és lírai egyszerre, virtuozitása, mely az utolsó tételben kulminál, sosem írja felül a belső indulatokat. Melyek olykor el is ragadják – különösen az első tételben -, de nekem ettől lesz sajátom ez a zene, ettől az áradástól, ettől a féktelen belefeledkezéstől.

Hogy aztán mindezt tovább fokozza a robosztus 2. zongoraverseny előadásában. Hihetetlenül nehéz darab, és nem csupán, sőt, elsősorban nem a technikai kihívásokra gondolok. (Mert például Macujev is győzi technikával a darabot, miközben úgy tűnik, szinte semmit nem ért a lényegéből.) Trifonov már a barokk reminiszcenciákat keltő első témával kézen fog bennünket, hogy bevezessen egy „sosemvolt-mindiglesz” univerzumba, fantáziája és drámaisága sem ismer határokat, hogy aztán a hegedűk pizzicatóival kísért, először a szóló oboán megszólaló, második témában kiélje minden iróniáját, majd a zárótéma és a visszatérő Andante után az első témát átvezesse abba a fantasztikus kódába, amelyhez hasonlót már nagyon régen hallottam, illetve éltem át. A variációkra épülő második tétel tartalmazza mindazt a gesztust, ami az Ezüstkort naggyá és örökre megkerülhetetlenné tette – mégis szinte váratlan még ilyen előzmények után is a harmadik tétel robbanása: mintha Prokofjev egyenesen Trifonovnak írta volna ezt a darabot, hogy megmutathassa líráját, technikáját, elképesztő energiáit. Nem lehet szabadulni ennek a zenének a hatalmától, folyamatosan izgalomban tart, nincs megállás, nincs visszatekintés, a metrikusan lüktető lávába torkolló zongoraszóló megigéz, elcsábít, rabul ejt. Azt hiszem, ma ezt senki nem játssza jobban, szebben, izgalmasabban, lenyűgözőbben, mint Trifonov. Ehhez persze kell a Marinszkij Zenekara is, melyet Valerij Gergijev irányít méltó partnerként.

És még ott van egy másik személyes kedvencem is, Szkrjabin fisz-moll versenyműve, ami csodás lezárása az albumnak. Mert a végletekig személyes és álmodozó, mert egyáltalán nem a virtuozitásra épít, mert csodás híd a múlt és a jelen, a romantika és az Ezüstkor új színfestése között. Ez a szerző egyetlen versenyműve, és az 1897-es darab volt egyszersmind az első zenekari műve is (Rimszkij-Korszakov anno dühösen szóvá is tette a hangszerelés szerinte ügyetlenségeit, ami azonban nem tántorította el az esküvőjére készülő fiatalembert, szinte semmit sem változtatott a darabon a kritika nyomán sem, és neki lett igaza - az 1898 decemberi szentpétervári bemutató után a szigorú ítész maga is szívesen vállalkozott volna a mű vezénylésére): a lebegő ritmika, a hangfestés szépsége, az áradó dallamosság, a kürtök és klarinétok kiemelt szerepe, a melléktémák líraisága, az olykor Chopint idéző zongora-központúság, melyben persze méltó társ a zenekar is (amit most a Gergijev irányította zenekar a második,  variációs tételben produkál, az minden tekintetben lenyűgöző), azonnal elsöprő sikert eredményezett. Ez nem Csajkovszkij lírája, ez nem Rahmanyinov neoromantikája, ez misztika és fák közé vesző homály olykor, melyből újra és újra előtör a napfény. Trifonov pedig a legjobbját adja ezúttal is. Simogatja a billentyűket, de sosem válik szentimentálissá, erőteljes és kristálytiszta a játéka, billentésére nem tudok jobb szót: érzéki! Olyan mélyre megy le szívben és lélekben, hogy elfeledkezünk mindenről, minden rosszról és talmiról, ami körülvesz bennünket. 

Mindig élmény, ha megjelenik egy új Trifonov-album. Ezúttal is. Mert az Ezüstkor legjobb darabjait öntötte bronzba és fényesítette arannyá.

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 2894835331