Mitológiai köntösbe bújtatott Rómeó és Júlia-történet
A hosszú életű Johann Adolp Hasse kora egyik meghatározó zeneszerzője volt, az opera seria legelismertebb mesterének tartották Itáliában és Németországban. II. Frigyes olyannyira szerette Hasse operáit, hogy 1742-ben kinevezte a drezdai operaház igazgatójává. Hasse többek között 56 operát, 11 oratóriumot és más műfajú egyházi művet írt. Műveit mostanában kezdik újra felfedezni, a régizene-rajongók és a kíváncsiak nagy örömére.
Lehotka Ildikó
Két éve a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezésében már hallhattunk Hasse-operát, parádés szereposztásban. Az 1733-ban készült Siroe felfedezésértékű lett a közönség számára. Aki akkor jelen volt a Fesztivál Színházban, érzésem szerint várta az alkalmat, hogy újabb Hasse-művet hallhasson, igaz, nem teljes estés operát. Ezért is volt a Müpa által szervezett Régizene Fesztivál legizgalmasabb eseményei közt Hasse Pyramus és Thisbe című darabjának előadása, a Fabio Biondi alapította Europa Galantéval, és három énekes szólistával. A Piramo e Tisbe librettóját Marco Coltellini készítette, Ovidius Átváltozások-jának negyedik könyve története alapján. A babilóniai szerelmespár nem lehet egymásé, mert a szülők ellenzik a frigyet. A két fiatal egy szederfánál találkozott a város falain kívül. Éjjel is oda készülnek, Thisbe ér előbb oda. Elhagyja fátylát, melyet egy oroszlán szétmarcangol, a lány pedig elbújt félelmében. Pyramus meglátja a véres fátylat, meg akarja keresni Thisbét, de félelmében – hogy szerelmét széttépve látja utoljára – inkább megöli magát. Thisbe felfedezi kedvese holttestét, elkeseredésében ő is öngyilkos lesz. A lány apja talál a holttestekre. A történet több fel- és átdolgozást is megért, a mai korban is sikerre számíthat.
Europa Galante, forrás: Gramofon archívum
Hasse utolsó előtti operája 1768-ban keletkezett, műfaját tekintve tragikus közjáték (tragico intermezzo), ezért rövidebb jóval, mint általában a barokk operák. Az intermezzót az éppen játszott opera felvonásszünetében adták elő, ilyen Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című műve is. A Pyramus és Thisbe zenei anyaga koncentrált, Hasse dallamalkotó készsége kiváló, inkább az egyszerűségre törekszik, mint a virtuozitásra. Hassét is az egyik operareformernek tartják, ő már nem ragaszkodik a da Capo-áriaformához. A zeneszerző az érzelmek ábrázolásában nagyszerű, Thisbe utolsó áriája szívbe markoló, a természetfestés a barokk zene kifejezőeszközeivel mérve igen jelentős – szintén az utolsó szakaszban szólal meg az a jelenet, mikor a baljós sötétet, az oroszlánüvöltést ülteti zenébe Hasse.
Thisbe szólamát Desirée Rancatore énekelte, a hang csodálatos, dús, kiegyenlített. A művésznő bár részt vett barokk produkciókban, de inkább a tragikus sorsú romantikus operák szereplőjeként énekelt. Kissé kívülállónak vagy távolságtartónak tűnt éneklése, többször az intonáció sem volt tűpontos. Thisbe apja Emanuele D’Aguanno volt, a szerep (mely amatőr énekes számára készült) lehetőségeit kihasználta a tenor. Vivica Genaux énekelte a kasztrált szerepet, Pyramus megformálása egészen kivételes volt. Az alaszkai énekesnőt hallhattuk már a Zeneakadémián Rossini Tankrédjében, tavaly a Müpában lépett fel Simone Kermesszel, akkor is, most is egy rendkívüli művészt ismerhettünk meg. Tolmácsolásának minden egyes mozzanata remek volt, a stílusérzék, a hangképzés, de legfőképp az érzelmek kifejezése, az atmoszférateremtés magas foka jellemezte előadását.
Az Europa Galante neves régizenei együttes, Fabio Biondi elképzeléseit végig megvalósították a tagok. Az együttes hangzása csodás, nem volt kétsége a hallgatónak, hogy másképp kellene megszólalni a darabnak. A hangszerelés szépségei nem sikkadtak el, a dinamika, a homogén hangzás emlékezetes marad.