Élmény és felfedezés Dario D'Ignazióval

Dohnányi Ernő zenéjét az elmúlt pár évben, születésnek 140. évfordulójának kapcsán kezdték igazán újrafelfedezni a zongoristák és kamarazenészek. Nemrég, egy meglepő módon nem magyar, hanem olasz származású zongorista, Dario D'Ignazio vette lemezre Dohnányi fontos zongoraműveit.

Fittler Katalin

Nézem a CD-borítót és tanácstalan vagyok, miután elolvastam, hogy milyen műsort kínál a korong. Őszintén: a kép láttán leginkább csak az inspirál a program elolvasására, hogy vajon milyen zenére próbálták ily módon is ráirányítani a figyelmet. Hát, nehéz megtalálni az összefüggést Dohnányi muzsikája (Vier Klavierstücke, Op. 2; Vier Rhapsodien, Op. 11; Ruralia hungarica, Op. 23/a) és a kép között.

Vélhetően sok magyar zenebarát számára mindezidáig nem sokat mondott Dario D’Ignazio neve – ez azonban már az első hangok hallatán megváltozik! Az olasz zongoraművész, aki nem tartozik a szakmai életrajzával kérkedők közé, ily módon tehát nem akarja motiválni a könnyen befolyásolható potenciális hallgatót, aki a sikeres pálya ismeretében szubjektíven hallgatja valamely produkciót. D’Ignazio kizárólag a játékával nyűgöz le – de azt ellenállhatatlanul!

És mivel a hallgató nem kap más teret szubjektív viszonyulásához, fokozottabb mértékben koncentrál arra, amit hall. Az pedig olyasmi, amitől feltámad a vágy: ezt látni kellene! No, nem mintha bármiképp is közelebb juthatnánk azáltal D’Ignazio „titkához”, sőt! De a varázs többdimenziós lenne, több hitetlenkedésre kapnánk lehetőséget. Egyszerűen, mert „ilyen nincs”! Főképp nem napjainkban (a felvétel 2017 decemberében készült).

A Négy zongoradarab, melyet Dohnányi alig húszévesen írt, egyszerűen káprázatos, ebből az interpretációból képet alkothatunk a szerző zongoraművészi mindentudásáról, mert aligha lehet kérdéses, hogy magamagának írta, vagyis olyasmit rögzített papírra, ami alkalmas előadói felkészültségének mozgósítására. A Scherzo, a két Intermezzo, valamint a Capriccio a legmagasabb rendű élvezetet nyújtja. Nem csökken a hatás a Négy rapszódia hallatán sem. Mindkét ciklus esetében egyenrangúan van jelen a már-már transzcendens és a játéköröm. Azaz, a virtuozitás korántsem öncélú, még csak nem is a brillírozásban leli örömét a zongorista – az csupán eleve meglévő technikai alapfeltétel az interpretációhoz. Mert korántsem csupán a darabok megszólaltatásáról van szó! D’Ignazio olyan magától értetődő biztonsággal játszik, mintha rendelkezne „Dohnányi telefonszámával”, s magától a szerzőtől kapta volna az instrukciókat. A zenei világlátás azonosságának magyarázatát kereshetjük abban, hogy D’Ignazio annak a zeneirodalomnak az ismeretében értelmezi a kottát, amely Dohnányinak is sajátja volt – különös tekintettel a zongorairodalomra! Mert másként aligha támadhatnának asszociációi a hallgatónak, mind formálásra, mind hangszerkezelésre (ha úgy tetszik, zongorára-hangszerelésre), s nem utolsó sorban arra az igényre, amely oly módon ragadja ki a mindennapi életéből, hogy magasabb szférában érzi magát. D’Ignazio zongorázását hallgatva konkrét értelmet nyer az a frázis, hogy mintegy sajátjaként adja elő a kottában rögzítetteket, már-már improvizatív szabadságot érzünk, miközben esetlegességnek parányi nyoma sincs. Magas rangú művészet ez a javából!

Különleges élményt jelent a Ruralia hungarica esetében, hogy még egy sajátos közvetítettség társul a műben meglévőkhöz. Dohnányi, aki Bartóktól és Kodálytól eltérően közelített a népzenéhez, feldolgozásra értékeket választva, ám azokat stilizálással átlényegítve. Az olasz művész fantasztikus lírai pillanatokat produkál, amikor is új megvilágításba kerülnek az ismert részletek, ám aligha vádolhatnánk öncélú szubjektivitással – ezt elsősorban a vérbő táncos-giusto karakterek megformálása bizonyítja. Nem idegen tőle a magyaros virtus sem – éppen olyan mértékben, ahogyan Dohnányi elegáns muzsikája megengedi.

Nagy élmény, nagy felfedezés.

Kiadó: Da Vinci Classics

Katalógusszám: C00100