Elbűvölő érettség

Vannak versenyművek, melyek egykoron - gondolom: mindenkit - bevezettek az adott hangszer legrejtettebb szépségeibe, és amelyeket újra meg újra szívesen hallgatunk. Van, hogy csak azért, mert már régen hallottuk, és a kedvenceink közé tartoznak. Van, hogy azért, mert jó újra fölfedezni, szívesen vesszük, ha valaki új értelmezést nyújt, ismeretlen szegletekbe kukkant be ismerős tájakon. Van, hogy csak az összehasonlítás kedvéért hallgatjuk meg ugyanazt a művet öt különböző előadóval, kíváncsian várva, milyen kaland kedvéért csábultak el vagy vissza az alaprepertoár darabjaihoz. Csajkovszkij és Beethoven hegedűversenye megkerülhetetlen egy hegedűs számára: már csak az a kérdés, hogy mikor veszi elő őket, mikor érzi magában a megfelelő érettséget a nagy megmutatkozáshoz. Daniel Lozakovich még 20 éves kora előtt...

Bányai Gábor

Amikor bemutatkozó lemezén egy csupa Bach-programmal állt elő, már akkor megemeltem a kalapom. Nem ezzel, nem így szoktak bemutatkozni. Nem a legérzékenyebb ponton, a legjobban őrzött kapun szoktak előadók megérkezni a zene palotájába. Vas Istvánt parafrazeálva „veszélyesen kész” zenészként mutatta be az E-dúr és az a-moll koncertet is, de az igazi intellektuális megdöbbenést a d-moll partita előadásával idézte elő. Emlékszem, azt gondoltam, hiába, az orosz iskola kifogyhatatlan, már megint itt egy kölyök a nagy orosz honból, aki teljes vértezetben pattan elénk. Aztán kiderült, hogy svéd a fiatalember, 2001-ben Stockholmban született – de még mielőtt összezavarodtam volna, az is világossá lett, hogy belorusz apuka és kazah anyuka vére csörgedez benne, tehát olyan nagyot mégsem tévedtem. És megjegyeztem magamnak: mert vannak művészek, akiket elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne felejtsük el őket.

Aztán gyors egymásutánban a DG újabb két felvételt készített a kazah szemű sráccal. Jöttek az emlegetett alapművek. Az első a két lemez közül egy Csajkovszkij-album. Rajta a szerző egyetlen hegedűre írt versenyművével, a D-dúr koncerttel – és 6 kis darabbal, köztük az egyik a versenymű lassú tétele volt eredetileg, de van köztük áthangszerelt ária és dal is. Nekem egyik nagy kedvencem ez a hegedűverseny: ennyi felhőtlen szépséget talán egyetlen más művében sem tudott formába önteni Csajkovszkij. A darab a szerzőtől nem megszokottan meglepően rövid idő alatt készült el, a kutatások szerint a vázlatok 11 nap, a teljes partitúra újabb 2 hét alatt. Pedig ez is lehetett volna nagyon borús darab, hiszen szerzőnk éppen akkor szabadult egy rettenetes házasságból – szerencsére azonban Svájcban találkozott egy elbűvölő hegedűssel. Joseph Kotek remek partnernek és még jobb inspirálónak bizonyult, a darab nem a magánéleti válságokra reflektál, nem nyögi a depresszió súlyát, szabadon szárnyal, egyesítve a nyugati hegedűversenyek minden titkát a szláv lélek és az orosz népzene bensőségével. Csajkovszkij nem játszott hegedűn, így Kotek segítsége ellenére elképesztően nehéz fordulatokat írt a műbe – olyan nehezeket, hogy bár az ajánlás Auer Lipótnak szólt (szegény Kotek...), a világhírű virtuóz sokáig nem mert szembenézni a rendkívüli követelményekkel. Így aztán a darabot a következő évben, 1879-ben New Yorkban Adolf Brodsky mutatta be (sőt, hozzá fűződik a budapesti bemutató is), míg Auer évekkel később lett csak a darab szenvedélyes híve, olyannyira, hogy a kottakiadást is ő rendezte sajtó alá.

 

Lozakovich imádja az élő felvételeket, a közönség jelenléte új és új impulzusokat ad neki. Ez a darab is koncerten lett rögzítve – sőt, vélhetően több koncerten, és mintha nem egyetlen előadás jelenne meg a CD-n, egy vagy két helyen érezhető apró vágás. De ez mit sem von le az élő előadás spontaneitásából és lendületéből. Az előadó egyetlen hatalmas képet fest elénk, és ennek a teljességnek a kedvéért olykor egy-egy passzázs muníciózus megvalósításáról is lemond, nem veszve el a részletekben. Ez nem pontatlanságot jelent, csak azt, hogy hiába a lenyűgöző technikai tudása, nem azt helyezi előtérbe, nem az a legfontosabb célja, hogy minden lehetséges bravúrt belepakoljon a hangzásba. Lozakovich zenében, érzelmekben gondolkodik, intellektusa túlszárnyalja még hibátlan technikáját is. Különösen jó példa erre a második, a Canzonetta tétel, melyet olykor önállóan is előadnak hangversenytermekben, pedig itt, a nagy formán belül érvényesül igazán. Előadónk annyi gyengédséggel dalol, hogy a tétel dallama már életünk részévé lesz. Szabad rubatói és olykor a szerzői instrukciótól eltérő passzázsai olyan természetességet sugallnak, hogy legszívesebben a tétel végén már visszatapsolnám és ismétlésre buzdítanám. Pedig kár lenne: az utolsó tétel annyira felvillanyozó, a visszatérő táncforgatag témája olyan felszabadító, hogy nem is értem, a jelenlévő közönség hogyan tudott ennyire csendben maradni. És micsoda partnere ebben a karmester, Vladimir Szpivakov – akivel egyébként úgy kilenc éves kora körül először mutatkozott be a nagyközönség előtt.

De Lozakovich teremtő gesztusa ugyanígy tetten érhető a stúdióban rögzített kis darabokban is – kedvencem az Anyegin című operából Lenszkij áriájának átirata. Ő maga azt mondta, hogy a csodás dallam hegedűn való megszólaltatásakor elsősorban Wunderlich éneklésének tonális szépségét, illetve Kozlovszkij előadásának intenzitását akarta visszaadni. És sikerül neki: én, aki nagyon nem szeretem áriák hangszerelt változatait, most boldogan megyek vele, mert szinte azt hiteti el, hogy ez az eredeti változat. Lozakovich ugyanis ért a drámához – korát meghazudtolóan. 

Ez a képessége teszi kiemelkedővé Beethoven-felvételét is – amelyen a másik kedvenc orosz  alkotótárs, Valerij Gergijev áll a karmesteri pultnál. Az évforduló okán is az utóbbi években jó néhány felvételét hallhattuk Beethoven ugyancsak D-dúrban írt darabjának (mely szerzőjének épp úgy egyetlen hegedűversenye, mint Csajkovszkijnak a magáé). Voltak köztük, akik például a Beethoven által írt zongora-adaptáció kádenciáit használták (én nagyon nem szeretem azt a változatot, hiszen Beethoven olyan tökéletesen hegedűre szabta a csodát, hogy az elvész bármi más hangszeren), voltak, akik a tempójelzésekben kerestek új utakat. Ezek az új értelmezések – elég, ha Isabelle Faust, Christian Tetzlaff vagy Thomas Zehetmair felvételeire gondolunk – valóban izgalmasak voltak, de nem merném azt állítani, hogy elhomályosították volna bennem mint befogadóban azt a klasszikus metrumot és képet, melyet a Fritz Kreisler adta értelmezésen felnőtt nagy generáció adott nekem. És ha már Kreisler és az ő kádenciái: érdekes és hommage-gyanús tény, hogy Lozakovich CD-jén (persze ez is élő DG-felvétel) az a ráadás-szám szerepel, nevezetesen Bach 1. szólószonátájának Adagio-tétele, melyet Kreisler is följátszott a maradék lakklemezre, amikor először rögzítette Leo Blech irányításával és a Berlini Staatskapelle közreműködésével a maga változatát Beethoven művéből.

 

Ha úgy tetszik, ez egy hagyományos előadás. Tradicionális megszólaltatása egy műnek, melyről előadója is úgy gondolja: ez minden idők legnagyszerűbb hegedűversenye. Mi teszi azzá? A tisztasága és az egyszerűsége? Az a mélyről jövő, elképesztően nehezen megformálható mondandó és hangzás, amitől a csak virtuóz hegedűsök meg is rémülnek általában? Az a négy ütés, ami annyiféle változatban jelenik meg az első tétel kidolgozási részében? A lassú tétel mindössze három hangból álló képlete, mely a maga egyszerűségében képes univerzálissá válni, akár az utolsó zongoraszonáta csodás Ariettája? Nyilván nem tudom a választ. Nem tudhatom, mert szavakba nem foglalható. És Lozakovich ezt a kimondhatatlant tudja: gyönyörű lassúsággal építkezik, itt minden hangnak és témának tere van, minden apró részlet él és kiteljesedik. Nem a hegedűművész mutatja meg magát, hanem a művész mutatja fel a művet. Méltánylandó gesztus.

Azt idéztem, hogy Daniel Lozakovich „veszélyesen kész” művésznek mutatkozik eddigi lemezei és koncertjei alapján. De tudjuk, hogy egy művész sohasem lehet kész (vagy ha mégis, akkortól kezdve már nem érdekes művész). A három lépcsőfok, amelyeken közelít az értelemig és tovább, ahol már a semmi és a minden  ágán ül szívünk: Bach, Csajkovszkij, Beethoven. Nem tudom, mi lesz a következő, nem tudom, hogy ez a csodás érettség merre halad tovább. De azt tudom, hogy ez a srác megvigasztal, ha a jövő generációira gondolok. Mert azt sugallja, hogy miközben tömegesen tesszük tönkre magunk körül a világot, van még, aki meg tud állni, csendet és értelmet teremteni. Hogy nem ez a trendi? Lehet. De ez a maradandó.

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00028948360864

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 0289483879469