Egyenletes és nem egyenletes

Jascha Horenstein a múlt század nagy lemeztársaságok által leginkább ignorált,  jelentős karmestereinek egyike. Kijevben született, Bécsben tanult, Berlinben Furtwängler asszisztense, aztán düsseldorfi zeneigazgató lett, a náci Németországból Franciaországba menekült, négy nyarat a Szovjetunióban töltött, majd az Egyesült Államokba emigrált. Ő készítette a Berlini Filharmonikusokkal 1928-ban Bruckner VII. szimfóniájának első elektronikus felvételét. Ám a háború után a nagy lemezcégek nemigen foglalkoztatták, eltekintve néhány EMI- és Decca-felvételtől.

Zay Balázs

A Profil albuma sokat mutat Horenstein munkásságából, de nem teljesen arányosan. Horenstein aktív képviselője volt a modern zenének. Az album jól illusztrálja ezt. Előadásában a Megdicsőült éj és az I. Kamaraszimfónia Schönbergtől erős romantikus töltetet kap. Horenstein korán vezényelt Mahlert, ezt mutatja a Gyermekgyászdalok ugyancsak 1928-as, Heinrich Rehkemper baritonnal készített felvétele is. Ennek vitathatatlan történelmi értéke ellenére azonban úgy vélem, sokkal kifejezőbb az a későbbi felvétel, melyen a kimagasló formában lévő Janet Bakert kísérte. A kettő összehasonlítása mutatja Horenstein változását is, ifjúkori tempói szélesebbek lettek. Vajon milyen lett volna, ha Bruckner VII. szimfóniáját évtizedekkel később is felveszi? Nagy hiba, hogy nem örökítették meg vele később. Halljuk viszont a VIII. szimfóniát. Lassú, teljesen rendben van, de hiányzik belőle a rendkívüli. A feszültség. A hirtelen elengedés. Az erős karakterizálás. Ezt mutatja az Eroica is. Elsőre a régi furtwängleri, széles megközelítés, de az előadás ismét statikus és egyenletes.   

A lemezen két Mahler-szimfónia szerepel, már a későbbi időkből. A III. szimfónia a Londoni Szimfonikus Zenekarral, akikhez egy turné-beugrást követően szoros szálak fűzték, és az I. szimfónia a Bécsi Pro Arte Zenekarral. Utóbbi kapcsán megjegyezhetjük, hogy Horenstein felvételeinek színvonala a zenekari játékot illetően vegyes. Sosem gyenge, de sokszor a közepes-jó szinteken mozog. A III. szimfónia Helen Watts közreműködésével készült, élő felvétele lényegesen jobb, mint a szintén a Londoni Szimfonikus Zenekarral és Norma Procterrel készített stúdiófelvétel, melyet az Unicorn adott ki. Utóbbi nagyon lassú, mondhatni analitikus és egyenletes. Őszintén szólva nem túl izgalmas. Horenstein vezénylésében maradtak nyomai a furtwängleri hagyománynak, de hiányzott belőle Furtwängler hol lassan, hol gyorsan pulzáló, elementáris variációs képessége, a meglepő kitörések, belassulások, begyorsulások. Horenstein ezzel épp ellenkezőleg, higgadtan tartotta a tempót. A gyűjtemény élő felvétele ennyiben érdekesebb a stúdiófelvételnél. 

 

Janáček Sinfoniettája nagyon érdekes. Borzasztóan lassú. Bár alapvetően vonzódom a lassú megközelítésekhez, ezúttal úgy vélem, ez ellentétes a mű alapvető igényével, ugyanakkor karakteresebb, mint a nem lassú, de nem is eléggé feszes előadások. Kiemelkedő Bruch Skót fantáziája David Ojsztrahhal, ugyanakkor kicsit merev, összehasonlítva Boult (Rabin), López-Cobos vagy Mehta kíséretével (Perlman). Horenstein jól ragadja meg Liszt Faust-szimfóniáját, előadása egyenletes, sokakénál összeszedettebb, de nincs meg benne Bernstein feszültsége.  

Brahms I. zongoraversenye Arrauval igen jó, kényelmes, tartott tempó, nyugodt előadás, visszafogott dinamika. Ravel két zongoraversenyének szólistája Vlado Perlemuter. Ezekben ismét a modern romantizálása tűnik fel, igen megkapó részeket hallunk, de Perlemuter nem sokat ad se a markáns, férfias hangzásra (Balkezes zongoraverseny). Bár nekem furcsa a Balkezes zongoraverseny első zongorahangjának rövidsége és relatív súlytalansága, interpretáció-történetileg adekvát az említett nagyobb érzelmesség mellett a kezdeti hagyomány fennmaradásaként. 

Bartók II. hegedűversenyét Horenstein jól vezényli, Szólistája Ivry Gitlis, akivel sokat dolgozott, s akivel a Profil szintén gyűjteményes albumot adott ki. A Bartók-koncert mindkettőn szerepel, ami nem szép döntés, főképp arra tekintettel, hogy a Horenstein-kiadás hibája a romantikus szimfonikus rész kihagyása (Csajkovszkij, Nielsen). S talán leghíresebb felvételét, Mahler IV. szimfóniáját Margaret Price közreműködésével is fel lehetett volna venni az anyagba. 

Informatív album, de sokkal jobb programot is össze lehetett volna állítani. 

 

A Bartók-felvétel messziről jó, dinamikus, átélt. Ám engem, bevallom őszintén, zavar Gitlis szépnek bizony nemigen mondható hegedűhangja. Eszembe juttatja Karajan megjegyzését Sternről, miszerint úgymond nincs nála két egyforma hang. Gitlisnél sem nagyon van. A nem tiszta hang felettébb zavaró például a Skót fantáziában. Gitlis felvette Bartók Szólószonátáját is. Ha formailag vesszük, jól játssza, bár egy kicsit konstruktivistább megközelítés azért jobban illene hozzá. De a szemcsés hangzással nehéz megbarátkozni. Ez még jobban kiütközik Sibelius Hegedűversenyében, melyet Horenstein vezényel. A kezdet nagyon lassú és merev, s Gitlis szemcsés hegedűhangja bizony nehezen hozható össze a hideg, tiszta finn világgal. Hollreiser kíséri Csajkovszkij és Mendelssohn Hegedűversenyében. Csajkovszkij kapcsán szintén azt lehet mondani, hogy jó lenne, ha tisztább volna a hegedűhang. Mendelssohn esetében viszont a sebes tempó kétségkívül érdekes. Gitlis nyilván hatásos koncerteket adhatott, hiszen játéka eleven, átélt, de a szemcsés hegedűhang sajnos sokat elvesz előadásai élvezeti értékéből. Nem esik jól ezt mondani, de mit is lehetne mást, ha összevetjük a Skót fantáziát David Ojsztrahhal és vele?

 

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler 

Katalógusszámok: PH19014, PH19056