Egy zenekar két arca

Szinte egy időben került piacra a Londoni Szimfonikusok két friss lemeze: az egyiken Robert Schumann II. és IV. szimfóniája szól, a másikon Dmitrij Sosztakovics IV. szimfóniája kapott helyet. Mindkét kiadványt a brit kirakatzenekar „házi” kiadója, az LSO Live publikálta, közös bennük továbbá, hogy a korongok élő koncertek felvételét kínálják. 

Balázs Miklós

Ezzel a hasonlóságoknak alighanem vége is. Következzenek a különbségek, hiszen ezekből akad számos, melyek nem csekély tanulsággal járnak mindenekelőtt a zenekar státuszára nézve. Bár az együttest immár évek óta Sir Simon Rattle irányítja, lemezeik jelentős részén neves vendégkarmesterek a közreműködők. A nemrégiben visszavonult Bernard Haitink mellett olyan nevekkel találkozni az utóbbi évek LSO-kiadványain, mint Daniel Harding, a hegedű mellől dirigáló Nicolaj Znaider, vagy az itt tárgyalt CD-k főszereplői: Sir John Eliot Gardiner és Gianandrea Noseda. 

Gardiner közeledését a német romantikus repertoárhoz kezdetben gyanakvással vegyes érdektelenséggel kezelte a kritika. A ’70-es évek végén a brit dirigens mint a fellángoló régizenei revolúció avatott vezéregyénisége került a köztudatba, s repertoárját egy Monteverditől Mozartig terjedő időszakban vélte meghatározni a zenei közvélemény. A ’80-as évekre valamelyest árnyaltabb lett a kép, hiszen Gardiner a Lyoni Operaháznál elnyert vezetői állásával már nem maradhatott e skatulyában. Ennek ellenére lyoni Schubert-lemezéről szinte tudomást sem vettek az ítészek, korai Berlioz-olvasatai is szinte észrevétlenül maradtak, opera-lemezeit nemritkán méltatlanul lesajnáló bírálatok érték. Az ezekkel szinte azonos időben napvilágot látott Purcell- vagy Händel-kiadványok ezzel szemben sorra kiérdemelték a meleg kritikai visszhangot, nem is beszélve Bachról, akinek Gardiner lett az egyik legfontosabb korabeli tolmácsolója – alig néhány esztendő leforgása alatt. A ’90-es évek döntő változást hozott: ahogyan más, a régizenészi skatulyától megszabadulni igyekvő dirigensek – Harnoncourt vagy Norrington például – ki tudták szélesíteni az érdeklődésüket a XIX. század közepe felé, úgy sikerült Gardinernek is ugyanez mind eredményesebben. Sőt, hamburgi szerződésének köszönhetően az angol karmester fontos múlt századi műveket is lemezre vehetett, mint Britten Háborús requiemje vagy Tavaszi szimfóniája, illetve Holst A bolygók szvitje. 

A Forradalom és Romantika Zenekarának megalapítása persze így is fordulópontnak tekinthető. Ezzel Gardiner egy olyan receptet követett, mely az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus esetében már láthatóan bevált: ezen együttesek megalapítása és szinte azonnali, zajos sikere az európai zenei életben lehetővé, sőt kívánatossá tették egy olyan új zenekari szervezet kialakítását, mely a XIX. századi szimfonikus repertoár (praktikusan tehát a Beethoventől Verdiig ívelő korpusz) is biztonsággal „lejátszható”. Vagyis sem a korhűség mind igényesebbé váló kívánalmának terén, sem az önállóság korlátozása, azaz a intézményes kereteknek való, kényszerű megfelelés terén nem kellett kompromisszumot kötni. John Eliot Gardiner így a maga diktálta tempóban roboghatott végig előbb a legigényesebb Mozart-operákon, azután csaknem a komplett Beethoven-életművön, s elmélyülhetett Berliozban.

 

Szinte természetesnek tetszik, hogy egy, a pályája csúcsa felé igyekvő, az érdeklődési horizontját szélesíteni kívánó, kétségkívül sokoldalú muzsikus Beethoven után a német romantikus repertoárt is megostromolja: Schubert, Mendelssohn, Schumann, majd Brahms szinte elkerülhetetlenül jönnek szembe ezen az úton. 1997-ben Schumann valamennyi szimfóniája és több zenekari műve is lemezre kerül Gardiner vezényletével, a Forradalom és Romantika Zenekarával, a Deutsche Grammophon égisze alatt, élénk és lelkes kritikai visszhangtól övezve. Nem kevesebb, mint huszonegy év telik el tehát Gardiner két Schumann-ciklusa között, amennyiben a most megjelent lemezeket 2018-as koncerteken rögzítették.

Az alapkoncepció az évtizedek elmúltával sem változott érdemben, a zenekar persze más, hiszen nem egy korhű hangszereken játszó formációval van dolgunk, hanem egy „szokványos”, vagy mondjuk inkább: mai értelem vett szimfonikus zenekarral. Gardiner a korábbi Mendelssohn-lemezeknél már bevált sémát követi: a zenészek létszáma és pozicionálása terén az elképzelés azonos, ahogyan a vibrátók szinte teljes hiánya is visszaköszön. A karmesteri szándék, mellyel Gardiner Schumannhoz közelít, ismét elvéthetetlen: a tempók frissek, de nem rigidek, a váltások élesek, de nem metszők, az előadás kellően drámai, mégsem hajszolt vagy túlzóan emocionális, energikus és dinamikus, de nem kifejezetten szubjektív, inkább a megfontolt ésszerűség építi, semmint a saját és összetéveszthetetlen hang tolmácsolása. A IV. szimfónia fiatalos üdesége és lüktetése szépen megszólal ezen a lemezen, a II. szimfónia helyenként komor, hamisítatlan északi romantikát idéző hangvétele is tisztán hallható. Izgalmas, ahogy a darabok frázisról frázisra fölépülnek és kiteljesednek, ám az is kitetszik, a markáns karmesteri értelmezés szinte rátelepszik a zenekarra. Gardiner ugyanis igyekszik az előadást minden részletében kontrollálni, hogy a produkció feszültségét, színvonalát fenntartsa. Aprólékos munka ez, egészen biztosan egy hosszú és gondos próbafolyamat eredménye, melyben a korhűség és a kottahűség éppen olyan fontos szerepet kap, mint a szilárd dirigensi elképzelés, vagy a terem akusztikai lehetőségei.

 

Egészen izgalmas összevetésre kínál lehetőséget, ha ezeket a Schumann-produkciókat együtt hallgatjuk a Noseda-vezényelte Sosztakovics IV. szimfóniájával. Mintha minden egészen más lenne, pedig csupán a szerző, a mű és a karmester személye más, a zenekar és a helyszín, valamint a rögzítés mikéntje és annak ideje is azonos vagy közel azonos. Azonban az itt megszólaltatott mű már egy ízig-vérig modern kompozíció, jelentősen nagyobb előírt apparátussal, és mint ilyen, eltérő dirigensi erényeket követel. Gianandrea Noseda persze korántsem akkora formátumú dirigens, mint Gardiner, de hosszú ideje sokat foglalkoztatott mester a brit zenei életben, hiszen mint a BBC Filharmonikus Zenekarának korábbi első karmestere, ma is aktívan jelen van a szigetország zenekarainak élénk világában, kivált a Londoni Szimfonikusokéban, ahol csaknem egy évtizede igen gyakori, szívesen látott vendég. Méltatói szerint szentpétervári évei az olasz muzsikust az orosz zene értő tolmácsolójává avatták, ezt részben tükrözi diszkográfiája is; Sosztakovics szimfóniáinak rögzítése az LSO berkeiben egy már futó sorozat, melyből a VIII. szimfónia már korábban a nagyközönség elé került, az V. és az I. szimfóniák pedig áprilisi megjelenésüket várják. 

Gardinerrel ellentétben Noseda – elkötelezett opera-dirigens lévén – sokkal inkább támaszkodik a zenekari muzsikusok önálló kreativitására. Míg Gardiner szinte mindent előír, addig Noseda türelmesen engedi kibontakozni a zenészeit. S míg a Schumannokban föltűnő a szólamok fegyelmezettsége és precizitása, addig Noseda Sosztakovics-olvasatát valamiféle szellősség, ráérősség, afféle jóindulatú terjengősség dominálja. Noseda akkor sem telepszik rá a zenészekre, amikor pedig elkélne a fegyelmezés. Sosztakovics darabja egy meglehetősen komplex, az előadó és a hallgató számára is megterhelő mű, számos kifejezetten nehéz szólóállással, bonyolult ritmikával és helyenként egészen egyedi hangszerelési megoldásokkal. Sosztakovics ebben a darabban szakít – jóllehet korántsem végleg – a klasszikus modernség szovjet mintájú, bevett esztétikai rendjével, és valamiféle „személyes avantgárd” felé fordul a ’30-as évek európai trendjeit figyelve. E neurotikus, zabolátlan, sok keserűséggel teli darab ezért is extrém kihívás, mert a szerző meglehetősen szerteágazó szimfonikus életművében is egy szinte példátlanul bonyolult zenei szövettel dolgozik. Mivel a szimfónia lineárisan amúgy is nehezen követhető, valósággal tejsűrű és emellett különös, fojtott levegőt áraszt, ami egyfajta bizarr tortúrát jelenít meg, előadása komolyan igénybe veszi az előadót.

A szikárabb, direktebb, s egyszersmind konvencionálisabb Schumann-alkotások után most egy szélesebb, levegősebb akusztikai térbe kerülünk, a Barbican Centre hangversenyterme mintha kitágult volna, a mikrofonozás sem annyira hangforrás-közeli, így a térélmény jóval hangsúlyosabb szerephez jut, ez pedig lehetőséget ad a „zenei terek” jobb megragadására is. Sajnos azonban Noseda nem tud maradéktalanul felnőni a feladathoz; pálcája alatt a szimfónia helyenként nehezen találja meg a maga hangját, mely a dirigens sokszor hiányzó határozottságának, esetleg a kelleténél kevesebb próbának is felróható. Egyes helyeken – legfőképpen az első tétel közepén vagy a zárótételben – a zenekar kissé magára marad a vészterhesen tornyosuló hanghegyek lábainál, s ez kihat a végeredményre. A Sosztakovics-lemez így nem képes olyan koncentráltan, olyan vehemens magabiztossággal megszólalni, ahogyan elvárnánk egy, a világ közvetlen élvonalába tartozó zenekartól. 

 

Kiadó: LSO Live 

Katalógusszám: LSO0818

 

Kiadó: LSO Live

Katalógusszám: LSO0832