Egy szoknya, egy nadrág

Ami ugyebár esetünkben egyáltalán nem oly nyilvánvaló tény. Két énekes CD-ről van szó: az egyiken egy hölgy énekel – többek közt nadrág-szerepet, a másikon egy férfiú – olyan szerepeket, melyeket egykoron kasztráltak vagy szopránok adtak elő. De ez az opera világa, és ott bármi megtörténhet, nekünk, a műfaj eltökélt rajongóinak legnagyobb örömére. Két szép felvétel: az egyik a világhír kapuján kopogtat, a másik a beérkezés magabiztosságával is hódít. 

Bányai Gábor

Harmincnégy éves leszek, amikor ez a lemezem megjelenik – írta második szólóalbumának megjelenésekor a remek norvég szoprán, Lise Davidsen -, kérem, ne skatulyázzanak még be Wagner-énekesnek! Jogos, mondhatnánk, hiszen előző lemezein ugyan főként Wagnert, Webert és Strausst énekelt, most a germán félisten Wesendonck-dalai mellett Verdi, Mascagni, Cherubini és Beethoven is szerepel a műsorán. És közben színpadon is nagy sikert aratott már például MET-es bemutatkozásakor egy Csajkovszkij-szerepben (Lizát énekelte a Pikk Dámában), a Covid által félbeszakított nagy Leonóra-sorozata indult Londonban, a Royal Opera House színpadán, volt már Medea és Santuzza is – szóval nem szabad (még) beskatulyázni, hiszen telt, minden regiszterében tökéletesen kiegyenlített és gyönyörű hangja nagyon sok, remélhetőleg gondosan megválogatott szerepre predesztinálja.

A nyitó darab Beethoven Fideliojából Leonora „Abscheulicher!” kezdetű áriája: Davidsen felidézi a londoni szerepét, óriási emocionális töltéssel és hatalmas hanggal énekel. Tökéletes ebben a szerepben, nagyszerű a dikciója, remek a levegővételi technikája, érzékenyen mutatja meg a legapróbb ritmikai váltásokat is, egyénisége tökéletesen hozza a szerep fenségességét és eltökéltségét. Hasonlóan szépen formálja meg az Ah! Perfido-kezdetű hangversenyáriát, hangjában erő és melegség gyönyörű találkozását élvezhetjük, olykor mozarti pillanatokkal (lehet, hogy egyszer az Éj királynőjeként is hallhatjuk?). A Mark Elder vezényelte Londoni Filharmonikusok ebben a két darabban tetszenek nekem a legjobban: nyilván nem kérhetjük rajtuk számon a korhű hangszerek érzékenyebb tónusát, de részleteiben is szép, pontosan kidolgozott kíséretük minden igényt kielégít.

 

 

A Mascagni- és Verdi-áriákban Davidsen hangjának mezzo árnyalatait is képes megmutatni: a Voi lo sapete olyan erővel és olyan mélységből tör elő, hogy szinte már képes kitölteni azt az űrt, amit Callas hagyott ott maga után. A végzet hatalmának Pace-pace-áriája kicsit homályba vész a Decca-hangmérnököknek köszönhetően (az elején mintha a színfalak mögül szólalna meg), de mintha még ő sem lenne teljesen kész erre a szerepre. Az Otello Ave Maria-áriája viszont hibátlan: annyi drámaiság, annyi érzékenység, finomság, annyi líraiság és melegség árad a hangjából, hogy szeretném őt mielőbb látni-hallani a teljes Desdemona-szerepben.

A Wesendonck-dalok ígérkezik a CD fő attrakciójának. Egyrészt mert Davidsen hangja valóban wagneri, másrészt meg érezhetően sok mondandója van erről az elfojtott szerelemről. Mind az öt dalban nagyszerű hangzásképet közvetít, mindegyikről van saját és érvényes elképzelése – nekem a legjobban a lassú tempójú dalokban érvényesül bámulatos ritmikai képessége, és az, ahogyan képes minden apró részletet pontosan kidolgozni. Az intimitásnak olyan fokára jut ezekben, ami méltó versenytársává teszi a legjobb történeti felvételeknek is. Hogy mégsem vagyok száz százalékban boldog ettől a sorozattól, az leginkább karmesterének köszönhető: nemrégiben épp ezeken a hasábokon írhattam Thielemann és Garanča salzburgi felvételéről, amiben az énekes és a karmester olyan szimbiózisban léteztek, hogy a mű egyetlen piciny részlete sem maradhatott homályban, abból tökéletesen lehetett rálátni a majdani Tristan mindent elsöprő szenvedélyére és érzelmeire. Az énekesnő itt is mindent megtesz ennek érdekében – hangja már most sokszor egy majdani Isoldát, sőt Brünnhildét ígér -, karmestere és a zenekar viszont kísérő szerepre kárhoztatják magukat, és ez sokat elvesz az élményből (talán csak a Träume gyönyörű együtthangzása mutatja meg, milyen közel álltak egy szinte ideálisnak mondható megvalósításhoz). 

Napjaink egyik legkedveltebb kontratenorja, az argentin születésű – és még mindig csak 41 éves – Franco Fagioli sokkal jobban járt a maga zenekarával, az ezúttal Zefira Valova által irányított Il Pomo D’Oro ugyanis minden pillanatban tökéletes társ legújabb CD-jén, melyen a kora 18. századi, mostanság (újra) felfedezett olasz zeneszerző, Leonardo Vinci áriái szólalnak meg (köztük hét világpremierként). A szerző nagyon fontos szereplője az olasz opera 1720 körüli fejlődésének, az úgynevezett gáláns stílus kialakulásának, melyben a vokális szólam fontossága került előtérbe. A szűkre szabott 36 évet megélt muzsikus – rövid élete során mindössze 11 év alatt így is vagy 40 operát írt -  Hassera és Händelre gyakorolt hatása kétségen felül áll, mondhatni, előkészítette az ő sikerüket, míg ő maga hosszú időre szinte feledésbe merült. Szerencsére ma már nincs így: gondoljunk csak Filippo Mineccia 2014-es ária-lemezére, vagy az elmúlt években rögzített operafelvételei közül 2019-ből a Siroe című darabjának teljes és győzedelmes premierjére.

Fagioli DG-lemezén ezúttal sok opera részlete hangzik föl: az Il trionfo di Camilla (1725), a L'Ernelinda (1726), a Siroe (1726), a La Rosmira fedele (Partenope) (1725), a Gismondo Re di Polonia (1727), az Alessandro nell'Indie (1729) és a Medo (1728) megidézett áriái eredetileg kasztrált vagy szoprán hangra íródtak (és megannyi sztár énekelte azokat az ősbemutatókon: említsem csak Faustina Bordoni, Francesca Cuzzoni, Carlo Scalzi vagy éppen Farinelli nevét). Hat év opera seria termése az operaszerző életében, aki korábban vígoperákat írt. A nápolyi iskola jeles képviselője volt, akárcsak egykorú énekesei – a nápolyi iskoláé, mely az olasz opera történetének egyik meghatározó időszaka volt.

 

 

Fagioli egyfelől tökéletesen ismeri ennek a technikának és előadási módnak minden részletét – így aztán felvételét hallgatva egyfajta időutazást is tehetünk. Különösen igaz ez a recitativo-típusú megszólalásokra, például a Sembre quell’usignolo tiszta, egyszerű, részletesen és pompásan kidolgozott vokális megjelenésére, vagy az eredetileg Bordoni által énekelt Sorge talora-kezdetű részletre. És persze ott vannak a vokális tűzijátékok is: az eredetileg szopránra írt Gelido in ogni vena-ária a Siroe című operából közel kilenc perces mestermű, melyben az énekes minden tudását megmutathatja - éppen annyira lenyűgöző számomra, mint az a kasztrált hangra (azaz a bemutatón Scalzira) szabott ária az 1725-ben a velencei karneválra írott Rosmira fedele című operából (ugyanezt a szövegkönyvet használta alapként Händel is Partenope című operája számára), amelyben a gáláns stílusba már drámaiság is vegyül, a zenekari kíséret szinte egyenrangúvá válik a vezető vokális szólammal – nekem ez a Barbara mi schernisci kezdetű ária a kedvencem az egészében is lenyűgöző CD-n. 

Fagioli tökéletesen érti és érzi ezeknek az áriáknak a legfőbb jellemzőit: a gyakorta nagyon is egyszerű dallamokat, melyek azonban olyan eleganciával és mégis rafináltan vannak tálalva, hogy megidéznek egy kort és egy olyan színházi világot, melyről ma már csak álmodni merünk. És a maguk díszített egyszerűségükben ezek az áriák az érzelmek nagyon is széles skáláján mozognak, bosszú, szégyen, félelem, harag és sodródnak az énekhangban és az obligát hangszerszólókban, a tengeri viharokban és a katonás dübörgésekben egyaránt. És Fagioli nem hagy ki egyetlen ziccert sem. Miközben halálosan pontos stilárisan, a kor hagyományait követve megmutatja hangjának minden lehetőségét, káprázatos koloratúrájától kezdve a csodás ornamentikán át az elképesztő hajlékonyságig és hegycsúcsnyi magasságokig. Olykor kicsit elfogy a levegője – nem csoda... -, máskor a hatalmas oktávugrások a dikció rovására mennek, de mindez olyan ár, ami megéri, mert cserébe csupa élő, igazi színházi alakítást kapunk, mély érzelmekkel, olyat, amire csak kivételes énekesek képesek. A Medo című operából beválogatott Sento due fiamme ária (melyet a nagy Farinelli énekelt egykoron, és ami egy vallomás a szereplő két nő iránt érzett szerelméről) technikailag, dikciójában és érzelmi töltésében, eleganciájában és könnyedségében tökéletes előadásmódja ugyanúgy lefegyverző, ahogyan megejtő mondjuk a Sull’ali del suo amor a L’Ermelindából, pedig itt kötéltáncot jár az énekes a regiszter- és oktávváltások okozta hihetetlen technikai nehézségek szakadéka fölött. Tökéletesen közvetíti a szövegek minden rezdülését, olykor eljátszik egyetlen szó megformálásával, máskor az érzelmek viharába merül le teljesen: olyan ez a lemez, mint amikor egy arra alkalmas, sok-sok hengeres motort a legmagasabb oktánszámú hajtóanyaggal kényeztetünk.

Sokan gondolják, írják, hogy Fagioli-ban túlteng a tesztoszteron. Lehet – de érzésem szerint ez sosem megy az éneklése rovására. Ez a Vinci-lemez sok szempontból emlékezetes marad nekem: mert arra ösztökél, hogy minél jobban megismerjem a szerző életművét, mert újra azt bizonyítja, hogy énekes és zenekar ilyen pompás egymásra találása csak ritka szerencsés pillanatokban valósulhat meg, mert megmutatja, hogy a színház, a dráma ereje örökéletű. Lehet, hogy sokan más kontratenorokat jobban szeretnek, Fagioli magas regiszterű hangja, erős, olykor „túlterhelt” vibratója és kifejezésmódja nem felel meg mindenki ízlésének: én magam kevés ennyire drámai-színházi hangot hallottam még. Szóval nálam ez a lemez a muszáj hallgatni kategóriában van. 

Egy szoknya, egy nadrág – írtam a recenzió címében. Pedig a lényeg ennél sokkal több: két hang, ami oda repít, ahol minden megtörténhet. Ahol még érdemes arra várnunk, hogy meg is történjen...

 

Lise Davidsen

Kiadó: DECCA

Katalógusszám: 028948515073

 

Franco Fagioli

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948383580