Egy szerelem története

Vannak előadók, akiket hajlamosak vagyunk összekötni egyetlen szerzővel, úgy érezzük, hogy egyetlen mester avatott tolmácsolói ők. A 74 éves osztrák (bár az egykori Csehszlovákiában született) zongoraművészről, Rudolf Buchbinderről mindenkinek Beethoven jut az eszébe. Hiszen lemezre játszotta, előadta szinte a teljes életművet, úgy hat éve könyvet is írt róla (Mein Beethoven: Leben mit dem Meister), újra meg újra visszatér a mester számára legfontosabb műveihez, próbálja érteni, érezni és újra fölfedezni a maga számára. A tavalyi, jubileumi esztendő alkalmából két Beethoven-lemeze is megjelent – nálam az év legszebb felvételei közé került mindkettő.

Bányai Gábor

Úgy hatvan éve történhetett: a Bécsi Zeneakadémia legfiatalabb hallgatója volt Buchbinder. Mestere, a tanítványát általában csak Burlinak (kis fickónak) szólító Bruno Seidlhofer ajándékot adott növendékének. Beethoven Diabelli-variációit. És azt írta a kottára: a legjobb kívánságaim a jövődre! Ahogy maga Buchbinder fogalmaz, az az utolsó keringő egész életére vele maradt. Ugyancsak Seidlhofer volt az, aki egy akadémiai koncerten eljátszatta tanítványával a Diabelli keringőjére készült, 50 kortárs variáció (Vaterländischer Künstlerverei) felét. Ettől kezdve Buchbinder pályáját végig kíséri ez a hatalmas gyűjtemény. Már amikor először lemezre játszotta a Beethoven-variációkat, nekiveselkedett a kortárs ötven darabnak is, nem véletlenül ragadt rá az új megszólítás: Monsieur Diabelli. A tavalyi Beethoven-év előtt 99-szer játszotta el a teljes sorozatot nyilvános koncerten, így aztán az új felvétel számára is személyes jubileumot jelenthetett.

Az új lemez még egy lépést tett előre azon az úton, amit egyébként az üzletembernek is kiváló Diabelli fektetett le. Az eredeti szándék szerint a Beethoven mellé felsorakozó kortárs szerzők varázslatos utazásra invitáltak a korabeli Bécs zenei világába – ez biztosította az üzleti sikert, hiszen a szalonokban divattá vált játszani ezeket a darabokat. Maga Beethoven persze jó szokása szerint ezekben a művekben is túllépett minden határt: nem véletlen, hogy az op. 120 publikálása után harminc évnek kellett eltelnie, mire Hans von Bülow (aki Beethoven zsenialitásának mikrokozmoszaként jellemezte a művet) végre eljátszotta a teljes sorozatot koncerten. De a recept adott volt a mai kor számára is. Így kerültek erre a mostani felvételre kortárs szerzők variációi is. Csaknem kétszáz évvel az eredeti sorozat publikálása után most nem csupán Bécs nyílik meg előttünk, hanem az egész világ. (Bár töredelmesen be kell vallanom, nekem a dupla albumnak éppen ez a része tetszik a legkevésbé. Buchbinder ugyan itt is varázslatosan játszik fényekkel és árnyakkal, maguk a művek kevéssé győznek meg – talán az egyetlen kivétel számomra Rogyion Scsedrin bölcs és szellemes értelmezése.)

 

Az eredeti variációk közül ezen a lemezen mindössze nyolcat találunk: köztük azonban ott vannak a nekem legizgalmasabbak, Schubert, Czerny és a még csak 11 éves Liszt variációi. Szellemes, igényes darabok – melyek csak még jobban kiemelik, hogy amit Beethoven művelt Diabelli egyszerű kis keringőjével, az méltán tartozik a zongorairodalom legnagyobb teljesítményei közé. Ha csak egyetlen mű maradna fenn, ami megmutatja a klasszikus zenei nyelv valamennyi fordulatát és a zongora minden elképzelhető kifejezési lehetőségét, ez a 33 változat önmagában is képes lenne erre. Vannak persze személyes kedvenceim is a darabok között, és Buchbinder képes apró felfedezéseket tenni mindegyikükben. Játékának lenyűgöző eleme a spontaneitás. Nyilván hihetetlen elemző munka előzi-előzte meg ezt az új felvételt is: de a játék, a zongorista játéka során (és ezt éreztem azon egyetlen alkalommal, amikor hangversenyteremben hallhattam az osztrák művészt) csak a spontán szárnyalás marad. Ahogy játszani kezd, beszívja magába a Mester világa, nem látjuk, hol kezdődik és végződik egyikük-másikuk, teljes feloldódás marad, önfeledt, sosem magamutogató játék. És tudjuk, a játék életünk legkomolyabb teljesítménye – ha van még csókolható emberi arcunk, hogy magyar költőt idézzek. 

Micsoda ravasz ritmika kel életre Buchbinder ujjai alatt a 2. variációban... Hogyan dominál a dallam a felső szólamban a 7. variációban a basszus nyugodt oktávái fölött, hogy aztán szinte megforduljon az egész a 8. variáció során... Milyen varázslatos legatóval játssza a 11. és 12. variáció háromszólamú tételeit... Hogyan simítja bársonyossá a 16. és 17. variációban a piano és a pianissimo különbségeit... Micsoda eleganciával nyit új dimenziót még a Don Giovanni-idézetnek, a Notte e giorni faticar-variációnak is... És hogyan komolyodik el az utolsó tíz variáció során: korábbi előadásaiban sokkal erősebben működött valami zord öröm ezekben a tételekben is, most mintha minden a záró menüettnek az utolsó Beethoven-szonátát idéző kódájából lenne visszafelé gondolva, minden súlyosabb lett - akarsz-e játszani halált? És mindezt magától értetődő egyszerűséggel teszi Buchbinder. Itt nincs marketing, itt nincs ego. Itt csak a zene van, egyszerűen és expresszíven. Ez a 74 éves ember nem korszerű. Hanem örökké időszerű.

 

Ugyanez az attitűd teszi vonzóvá Buchbinder másik friss CD-jét, melyen az 1. zongoraversenyt játssza a Berlini Filharmonikusokkal és Christian Thielemann-nal. (A versenymű mellett szerepel még az op. 34-es F-dúr variációsorozat is a lemezen: a saját, szokatlanul terjedelmes, éneklő dallamára írt hat variáció Beethoven egyik legizgalmasabb játéka a legkülönbözőbb karakterekkel - ezt sem először játssza Buchbinder, de itt is tud újat mutatni, meglepetést okozni, különösen az ötödik, a c-moll darabban, mely keze alatt egyre inkább gyászindulót sejtet...) A C-dúr koncert felvétele még 2016-ban készült egy berlini koncerten, és remekül példázza, hogy a klasszikus alázat és megközelítés mennyire gyümölcsöző tud lenni. A hangzás olyan, hogy becsületszóra azt is elhinném, maga a szerző ül a zongoránál, minden az ő elképzelései szerint történik. Nincs itt egyetlen forszírozott hang vagy gesztus, minden eltűnni látszik, amit a századok ráraktak a darab értelmezésére. Buchbinder valahogy nem értelmez. Annyira jellemzőnek érzem azt, ahogy elmondta: minden koncert előtt alszik egy keveset, aztán ahogy kilép a pódiumra, már ott találja magát Beethoven karjai közt, semmi és senki másnak nincs ott helye. Nem értelmez, inkább rácsodálkozik. Egyik írásában azt hangsúlyozza, hogy a mai napig nem érti, hogy lehetett már a 25 éves Beethoven is ennyire felnőtt és érett. Példaként a kadenciákat, illetve az azokat követő kódákat hozza fel (a C-dúr verseny első tételéhez például három kádenciát is írt a szerző), hangsúlyozva, hogy ezekben a pillanatokban láthatunk be igazán az alkotás folyamatába, ekkor gyúlhat fény számunkra, amely bevilágít a végtelenbe. És tovább...

Hosszan elemezhetnénk, hogyan helyezi látványos megoldások nélkül is új dimenziókba ezt a nagyon is jól ismert darabot Buchbinder (és remek partnerként Thielemann). Hogy már az indításkor, ebben a nevezetes zongoratémában eldől, olyan mondandóban lesz részünk, amit sosem felejtünk... Hogy a lassú Largo tételben olyan sóhaj hangzik föl a zongoraszólamból, amit csak az „egyidős” előadó és Mestere érthet... Hogy a záró Rondó jókedve a sokat megélt bohócé, aki tapsra vágyik akkor is, amikor épp tapsoncait gúnyolja ki... De elég csak a zongora és a klarinét varázslatos párbeszédére fókuszálnunk-emlékeznünk, hogy megértsük: Buchbinder otthon van. És az otthon olyan hely, ami hívogató mindannyiunk számára. Egy hely, ahová vágytunk, odautaztunk, megismertük, megszerettük, visszamentünk, újra meg újra, majd beköltöztünk, és már nem akarunk soha többé eljönni onnan: igen, ez az otthon. Ami elringat és megvéd, de új és új impulzusokat is adhat. Csak merjünk érezni és játszani.

Buchbinder maga élete Leitmotivjának nevezte a Diabelli-variációkat. De ugyanígy kiterjeszthetné ezt a metaforát Beethovenre, annak egész életművére is. Még akkor is, ha fantasztikus és emlékezetes Mozart-interpretációk sorát is köszönhetjük például neki. Ha hinnék a lélekvándorlásban, azt kellene hinnem, hogy Beethoven legalábbis kölcsönadta lelke egy részét ennek az egykor hetyke kis fickónak, aki méltósággal öregedett bele a Tündérkirály szerepébe. 

Lehet, sőt biztos, hogy nem ez a két lemez okozta az elmúlt év legnagyobb zenei meglepetését. De hogy a legszerethetőbbet, abban bizonyos vagyok.

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4837707

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4837733