Egy osztrák gitáros vezette amerikai zenekar

Rendhagyó ECM album: üdítő kivétel a rangos kiadó olykor kissé sötét tónusú, meditatív hangulatú felvételeinek sorában. Ennek az írásnak nem az ECM művészetpolitikájának elemzése, netán bírálata a feladata, sokkal inkább a figyelem felkeltése egy kitűnő lemez iránt.

Márton Attila

Wolfgang Muthspiel albuma már abban is különbözik a tipikusnak mondható ECM lemezek sokaságától, hogy a zenészek felállása kvintett, szemben a sok-sok duó, trió, legfeljebb kvartett formációval. Nem is említve azt, hogy igazi all-star csapatról beszélhetünk, akik gyakorlatilag mindannyian amerikaiak, hiszen a zenekarvezető-gitáros is három évtizede él Amerikában.  Az ötös-fogatban kétségtelenül a ritmusszekció három zenésze a legismertebb: Brad Mehldau zongorázik, Larry Grenadier bőgőzik, a doboknál pedig Eric Harland ül. De hogy fúvós is legyen, napjaink egyik vezető trombitása, Ambrose Akinmusire is bekerült a keretbe. Mindannyian a mai amerikai jazz elitjébe tartozó muzsikusok.

Nem tudom, mit szólnának ehhez a megállapításhoz az olykor a világ első jazzkiadójaként aposztrofált „label” vezető munkatársai, de nem én vagyok az egyetlen, aki sokszor gondolkodik azon, hogy miért kell ennyire viszonylag szűk stílusrányzat mentén tevékenykedni (noha a kiadványok színvonalát illetően nem érheti kritika a kiadót).

Egyébként ezzel a lemezzel kapcsolatban is elmondható az, amit már többször megállapítottunk, hogy Manfred Eichner, a kiadó vezetője nagyon kedvelheti a gitárosokat, mert felsorolni sem lenne könnyű a nála „szolgáló” amerikai és európai húrpengetőket. Hosszú ideig John Abercrombie volt a sztár, de az ő halála után is számos művész szerepel a listán. Az már csak „hab a tortán”, hogy két gitárművész is képviseli hazánkat ezen a márkán: Snétberger Ferenc és Boros Zsófia.

Személyes élményeim Muthspielre vonatkozóan is emlékezetesek, hiszen két alkalommal is láthattam fellépését a Müpa Fesztivál Színházban. Először érdekes módon egyedül érkezett és a Kaltenecker Trióval lépett fel 2014 tavaszán, majd egy évvel később saját triójával, amelyben Larry Grenadier bőgőzött és Jeff Ballard dobolt. Nem hangzik rosszul… Ami pedig a „lemezfrontot” illeti, négy és fél éve, a Gramofon 2014. őszi számában triójának Driftwood című ECM-albumáról írhattam ötpontos kritikát. (Ezen Larry Grenadier mellett Brian Blade kíséri.) Két évvel később jelent meg a Rising Grace című ugyancsak ECM lemeze, amelyen viszont már ez a kvintett formáció mutatkozott be, csak Blade helyére Eric Harland került. De nemcsak a felállás, hanem a zene is igen hasonló, így a Where the River Goes szinte ennek a folytatásaként fogható fel. Ezen a korongon is a csodaszép balladák vannak többségben, és a nyolc kompozícióból hatot Muthspiel jegyez, egyet Mehldau, egyet pedig a kvintett tagjai együtt. Hogy gitárosunk mennyire tevékeny komponista is: a Rising Grace-en pedig tízből kilencet!

Azt mindenképpen elmondhatom, hogy elfogult vagyok Muthspiellel kapcsolatban, nagyon jó hangszeres zenésznek tartom és kiemelkedő komponistaként is. Szebbnél szebb szólói mellett a Buenos Aires c. „one man show”, azaz kíséret nélküli szólója kitűnő illusztrációja ennek. De a One Day My Prince Was Gone c. darab, amely csodálatos egyensúlyozás a free és a mainstream között ugyancsak nagyon emlékezetes, mint kompozíció is. A lemezindító, egyben az album címadó száma pedig a fenti soraim legjobb illusztrációja, ugyanis bármely mai mainstream lemeznek is dicséretére válna. Minden mai jazzkedvelő egészen biztosan nagy megelégedettséggel hallgatná, és legkevésbé jutna eszébe az ECM márka. De ez nem pejoratív hozzáállás részemről, egyszerűen jó lenne, ha a kiadó ezt az irányvonalat is engedné érvényesülni. És ha lenne a Gramofon online lemezkritikáinak esetében pontozás, biztosan ötöst érdemelne.

Cím: Wolfgang Muthspiel – Where The River Goes

Kiadó: ECM Records – Hangvető

Katalógusszám: ECM 2610  6751712