Egy művészbarátság zenei lenyomata

„Valódiságok” gyűjteményével gazdagodik az érdeklődő Brahmsról és Joachimról a felvételhez készült tanulmányból – ám a hallgatnivalót illetően kevéssé indokolt a kétségkívül várakozást keltő cím. Különösebb barátság az előadók között sem jellemző, habár akik közül a zongorista Simone Wolff 2003 és 2011 között tartozott Lübeck Zeneművészeti Főiskolájának tanári karába, a brácsás Lena Eckels pedig 2018 óta az intézmény professzora. Igaz, kamarapartnerségük viszonylag rendszeresnek mondható. Ők ketten szolgáltatják a kíséretet Sophie Harmsennek Brahms Két dalában (Op. 91).

Fittler Katalin

Joachim méltán hegedűművészi minősége ismert és elismert az utókor számára. Hármas minőségéből (ezenfelül karmester és zeneszerző) kétségkívül az utóbbi az életmű legkevésbé ismert karcsú szelete. E tekintetben mindenképp érdekes megismerni a huszonéves művész 9. opuszát, a Héber melódiákat. A brácsára és zongorára komponált három tétel forrása az alcím tanúsága szerint: Nach Eindrücken der Byron’schen Gesänge. Ez az a mű, amelynek ajánlásával Joachim mintegy viszonozta Brahms Op. 1. C-dúr zongoraszonátájának neki szóló dedikálását. Brahms lelkesen fogadta a kompozíciót, mintegy „crescendót” fedezve fel Joachim addigi opuszainak sorában. (A folytatás azonban - érthető módon - hamar abbamaradt…)

 

 

A felvétel műsora a Joachim-házaspárnak szánt két dallal kezdődik (a hegedűművész brácsán is játszott, felesége pedig, Amalie Schneeweiss alténekesnő volt). Afféle „engesztelő ajándék” a művészbarátságnak az időszakos elhidegülése után, amire azért került sor, mert a Joachim-házaspár krízise idején Brahms az asszony pártján állt. A Rückert-megzenésítést követő Geistliches Wiegenlied (Emanuel Geibel versére) megannyi személyes utalást tartalmaz a hangokba rejtve. A felidézett népszerű német karácsonyi dalt (Joseph, lieber Joseph mein) korábban is idézte a baráti házaspárnak szánt darabokban (házasságukra, majd Joachimék első gyermekének, a Brahms tiszteletére Johannesnek keresztelt kisfiú első születésnapra). 

A ritkán hallható miniatűrök után Brahms f-moll, eredetileg klarinétra és zongorára komponált szonátája kapott helyet (Op. 120 Nr. 1). A daloknál ez évtizeddel később keletkezett késői műről köztudott, hogy a kitűnő klarinétművész, Richard Mühlfeld játéka inspirálta (eltántorítva Brahmsot attól a szándékától, hogy lezártnak tekintse életművét). Elemzők szívesen hangsúlyozzák, hogy teljes szépségében az eredeti előadói apparátuson ragyog fel (párjával együtt) a szonáta, ám az értékes brácsás-interpretációk képesek meggyőzni a hallgatót a brácsa-zongora apparátus létjogosultságáról.

A Brémában készült felvételen remekül érvényesül Lena Eckels hangszerének gyönyörű tónusa (Haat-Hedlef Uilderks munkája Gasparo da Saló hangszerének kópiája). A kamaramuzsikusként jelentős vonósnégyesező múlttal rendelkező Eckels figyelemreméltó szólista-egyéniség – az viszont nem az ő rovására írandó, hogy zongorista-partnerének játékán időnként érződik a korrepetitori rutin (a szó több értelmében). Kettejük játéka bensőséges háttér-atmoszférát biztosít a mezzoszoprán Sophie Harmsennek, aki mindig érthető szövegmondásával a dalok tónusának közvetlenségét erősíti. Az intimitás ellen játszik viszont némiképp a túlságosan is „teres” hangzás.

 

Kiadó: GWK 

Katalógusszám: 150