Egy eredeti amerikai

Szinte hagyományok nélkül felépíteni mondjuk egy teljes szimfonikus életművet: kutya nehéz feladat. Folyamatosan kell keresni a lehetséges gyökereket, rá kell találni egy közös vagy talán csak közösnek nevezhető nyelvre. És mindezt úgy kell egységes formába önteni, hogy se divatjamúltnak, se túlságosan előre szaladónak ne tűnhessen. A zenészcsaládba született – apja egykoron, a polgárháború idején az Amerikai Hadsereg legfiatalabb karmesterének, „bandmaster”-ének számított –, biztosítási ügynökként, elkötelezett baseball- és amerikai foci-játékosként leginkább csak szabadidejét a komponálásnak szentelő connecticuti Charles Ives zenei életműve ezt a nagyszabású törekvést példázza. Bernstein imádta és forradalmárnak tekintette – a 2. szimfóniát azóta sem játszották szebben, mint az általa vezényelt bemutatón -, Stokowski friss szemmel tudott rácsodálkozni, Tilson Thomas vagy Litton mindig új és új színeket volt képes fölfedezni muzsikájában, mégsem állíthatnánk, hogy a koncertélet meghatározó műveivé váltak volna darabjai. Most itt egy újabb, megsüvegelendő kísérlet a DG jóvoltából, mely Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok 2020 februári élő koncertjeit rögzítette (szögezzük le máris: kivételesen remek hangzással).

Bányai Gábor

Ives összes szimfóniája - hirdeti a CD címe. Ami persze egy kis csúsztatás, hiszen valójában csak a számozott darabok kaptak helyet a felvételen. A négy, viszonylag jól ismert művön kívül nem szerepel sem a New England Holidays Symphony (igaz, ezt a négy tételes darabot gyakran játsszák tételenként, ráadásként, csak egy-egy ünnepet kiválasztva, ami nem tér el a szerző eredeti szándékától sem nagyon), sem a torzóban maradt nagyszabású kísérlet, a Universe Symphony, melynek feltámasztására eddig jobbára csak kutatók-zenetörténészek mertek vállalkozni. Azon a tavaly februári fesztiválon, koncert-sorozaton Dudamel és zenekara nem csupán Ives műveit játszotta, hanem néhány Dvořak-szimfóniát is: az Új Világ fölfedezését, mely világnak egyik legreprezentánsabb képviselője lett a klasszikus-romantikus (európai) hagyományokat az amerikai himnuszokkal, katonazenével, a bandák pikolóinak csilingelő hangzását és a ragtime ritmikáját a polifonikus szerkesztéssel összeötvöző amerikai mester. Nagy utat járt be Ives a pályája során: és ezt az utat eredeti és egyéni módon mutatja be Dudamel felvétele, ha bőven hagy is maga után hiányérzetet.

Az 1. szimfónia tulajdonképpen a Yale Egyetem diákjának diplomamunkája. Majd tíz éven keresztül készült, benne van a megfelelés az egyetemi ellenpont-professzora felé éppen úgy, mint a gyakorlati tapasztalat, melyet a szerzőnek a Hyperion Theater zenekara adott. Amolyan későromantikus darab ez, tele érzelemmel és gyökér-kereséssel, eredetiséggel és Dvořak-epigonsággal. Egyszerre óvatos és bátor, egy indulattal tétova útkereső és felfedező. Dudamel nagy beleérzéssel vezényli a darabot, kapott is érte elragadtatott kritikákat és elismeréseket: elsősorban azt emelték ki előadásában, hogy mennyire amerikai tudott lenni, hogy mennyire anyanyelv-közelbe volt képes emelni a darabot-darabokat. Nagyszerűen dolgozza ki a csúcspontokat, szenvedélye olykor már-már egy kortárs hollywoodi filmzene érzelmi túltengését adja, a szimfónia fináléja például egészen kitűnőre sikeredett – de közben olykor nehezen szabadulunk az érzéstől, hogy a legbenső lényeg mégis rejtve marad. Mert például miközben az első tétel játékosságát kitűnően érzi meg, a lassú tétellel nem igazán tud mit kezdeni (bár az angolkürt szóló nagyszerűen és impulzívan hangzik fel), a harmadik tételből meg kissé elvész a nyáréjszakai könnyedség... igaz, a finálé tűzijátéka megint kedvére való, száguldó tempója ezúttal nem öncélúan gyors. Talán még Ives egykori, konzervatív nézeteket valló tanára, Horatio Parker is értékelné...

 

 

A 2. szimfónia nekem személy szerint a kedvenc darabom Ives-tól, hisz remekül ötvözi az európai klasszikus hagyományokat az amerikai populáris hangzással. Vagy húsz-huszonöt éve egy lemezritkaságokat (is) gyűjtő amerikai barátom mutatta meg nekem azt a felvételt, melyet az ősbemutatót 1951-ben vezénylő Bernstein készített 1958-ban, és amit azóta sem sikerült megszereznem... De máig emlékszem annak elképesztő szabadságára, ritmikai gazdagságára, a mélybe is belelátó kőkemény hangzásokra, olyan rubátókra, melyekben a zene legjava lélegzett... Dudamel ehhez képest sokkal konvencionálisabban közelít a darabhoz, tőle szokatlanul éppen extrovertált személyiségét fogja vissza, ami pedig ehhez az opuszhoz nagyon is illene. Könnyed és olykor kapkodó megformálásának köszönhetően olyan hangsúlyok tűnnek el a szimfóniából, amelyek pedig talán épp a lényegét adhatnák. A finálé pedig egyszerűen rettenetes, olyan tempót diktál karmesterünk: a “Columbia, the Gem of the Ocean” idézet elveszíti a pompáját és a himnikus jellegét, annyira hajszolja Dudamel a zenészeit (akik egyébként derekasan helyt állnak még ebben a tempóban is). Nem véletlenül írta egyik kritikusa már tavaly februárban is az előadásról és Dudamelről, hogy a gyorsabb  nem mindig jobb... és ez az észrevétel már nagyon sokszor megfogalmazódott karmesterünk pályáján! (Egyszer Solti György mondta szarkasztikusan, hogy egy szimfónia előadásának „titka”, hogy minél hangosabb és gyorsabb legyen: Dudamel is hallhatta ezt a megjegyzést, talán csak az iróniáját nem érti.)

Az eredendőn 1909-11 között komponált, 1947-ben Pulitzer-díjat nyert 3. szimfónia (The Camp Meeting) a legrövidebb, egyszersmind ez igényli a legkisebb előadói apparátust is, szerzője talán legnosztalgikusabb darabja, mely egyszerűségében is szépen mesél a gyerekkorról, a New England-i táborok hangulatáról. A 90-es években jelent meg a mű kritikai kiadása, melyben először kapott helyet az az árnyék-dallamsor, melyet Ives ceruzával jegyzett be utóbb a kotta kéziratába, de aztán a nyomtatott kiadás alkalmával törölt belőle. Dudamel általában lágyan és szépen játszatja a darabot, nagy örömömre használva ezt az árnyék-melódiasort is, mely mintegy tükröt tart a fő dallamoknak, fokozva az emlékezés erejét és élményét – de a felfedezés katarzisát olykor eltorzítja, hogy az árnyék átvenné a vezérdallam szerepét: az első tétel során például az „árnyék” túl hangossá válik, erőszakosan az előtérbe nyomul-harsog, így persze megbontva a finom szerkezetet. Ezzel együtt nem nélkülöz az előadás némi visszaringó csodát, legjobb pillanataiban szimfonikus mélységet adva ennek az alapvetően kamarazenei kollázsnak és hangzásnak. 

Az 1912-18 között komponált, de csak 1965-ben, több  mint tíz évvel szerzője halála után Leopold Stokowski által bemutatott 4. szimfónia a legösszetettebb és a legnagyobb kihívást jelentő darabja Ives életművének. Az első tétel talán a felvétel legszebb darabja: Dudamel értően, szépen építkezve formálja meg ezt a prelúdiumot, tökéletesen átvilágítva a szerkezetet, szuggesztív és expresszív egyszerre. Hogy aztán a második tétel szinte lerombolja mindezt. Ez a híres-hírhedt második tétel a maga kakofóniájában is precízen felépített zene, ahol minden megszólaló dallam vagy dallam-töredék, minden egyes idézet nélkülözhetetlen eleme a furcsa építménynek, ahol a száguldó és széttartó látomás mélyén miniatűr kincsek rejtőznek. Dudamel ezek kikutatása, felfedezése és felmutatása helyett megelégszik a kakofónia regnálásával (igaz, ebben nem tér el megannyi elődjétől, akik úgyszintén megspórolták ezt az alapos ásatást, a modern felvételeken talán csak Litton és Tilson Thomas jelent ebben kivételt). Ennek eredménye pedig egy két dimenziós ábrázolás lesz a megtestesülés helyett, holott ez Ives legnagyobb spektrumú darabja, mely a lassú barátkozást igényelné, semmiképp sem azt, hogy a képünkbe vágják az egészet, mint masszát. Az ezernyi apró darabból építkező mozaikot Ives transzcendentális víziója fogja össze, amit jól példáz a harmadik tétel fúgája – Dudamel azonban nem képes? nem tud? nem mer? elég magasra repülni, hogy ráláthasson teljességében erre a zenei Bábel-toronyra. Nem esik ugyan az „amerikai pionír” hangzások csapdájába, de nem képes az égig emelni sem. A negyedik tételben – melyet szerzője a legjobbjának tartott, egyfajta apoteózisnak, mely képes egységbe foglalni a realitást és a vallásos élményt - szerencsénkre visszatalál ahhoz az expresszív kifejezésmódhoz, amit az 1. szimfónia zárótételében ígért nekünk: bár az ütők túlságosan hangosak, pedig sokkal éteribb játékot kívánnának az én ízlésem szerint (és mindez nem a zenészei hibája, akik elképesztő elhivatottsággal követik pálcája minden utasítását, és akiket régen hallhattunk már ennyire ihletetten játszani), az összélmény majdnem teljesen megszületik.

Ha ezek a felvételek nem képesek is elhalványítani Bernstein vagy Stokowski egy-egy előadásának emlékét, ha a teljes gyűjtemény messze nem is ér fel Tilson Thomas chicagói remekléséig, fontos állomás lehetnek Dudamel pályáján. Hátha végre megérti, hogy egy-egy szimfonikus mű előadása sokkal több, mint káprázatos és hangzatos mutatvány. Mert talán volna képessége ennél mélyebb ábrázolásmódra is: ezt ezúttal számos remekül megformált részlet bizonyítja. Ráadásul Ives nagyon is jól áll neki a maga kaleidoszkópjával, ezernyi rétegben elrejtett harsányságával, „in between” euroamerikaiságával. Friss és lélegző felvételek követhetik ezt a majdnem jó albumot.

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4839502