Egy életút keretei

Megjelent a DG Andris Nelsons vezényelte Sosztakovics-sorozatának talán legizgalmasabb darabja, az életmű két végét bemutató dupla CD, rajta az 1., a 14. és a 15. szimfóniával. A kezdet és a vég hangjai, izgalmas időutazás: maga a szerző az utolsó szimfóniája kapcsán azt írta az emberi életről, hogy az nem más, mint a létezés börtöne. Érdemes innen visszatekintenünk a kezdő pontra, amikor mindezt még nem tudja, nem tudhatja senki sem. Ez az az album, amit szigorúan tilos „egy ülésben” meghallgatni, időt kell szánni mindhárom darabra (és persze a felhangzó negyedik műre, a Rudolf Barsaj által hangszerelt Kamaraszimfóniára is). Aki megteszi, nagyon sokat megtudhat arról a bizonyos huszadik századról, amihez képest az úgynevezett sötét középkor gyermekjáték volt csupán.

Bányai Gábor

Az 1. szimfóniát még 1925-ben írta Sosztakovics, 19 évesen, amikor éppen befejezte tanulmányait a leningrádi konzervatóriumban. A diplomamunka óriási sikert aratott, és szinte azonnal nemzetközi hírnevet is hozott szerzőjének. Hihetetlenül fejlett kompozíciós technika, meglepően érett és tudatos formakészség, az elődök alkotásainak és a zenetörténetnek nagyszerű ismerete, választékos ízlés jellemzi mind a négy tételt, nem véletlen, hogy az 1926-os leningrádi bemutatót gyorsan követte Bruno Walter berlini, majd Leopold Stokowsky philadelphiai koncertje, innentől kezdve pedig a világhír. Köszönhető volt mindez nem csupán a virtuóz zenekari technikának, a bonyolult szövetű dallamvilágnak, hanem elsősorban annak, hogy egyszerre mutatkozott meg a szerző kötődése szeretett szülőföldjéhez – elég csak a második tétel népi ihletésű középrészére gondolnunk – csakúgy, mint elementáris humora, a szinte prokofjevi fanyar ötletesség és a megannyi szellemes, váratlan fordulat például az első tételben, vagy a lírai elmélyülés a harmadik és akár az áhítat a záró tételben.

Nelsons ezt a szimfóniát (is) a teljes életút ismeretében állítja elénk. Túl sokszor engednek a karmesterek annak a csábításnak, hogy a darab minden csillogó részletére nagy hangsúlyt fektetve elfeledkezzenek az egészről. Dirigensünk azonban nem az a csábulós alkat. Fontos és jellemző például, hogy mennyivel lassabb az ő felfogásában az első tétel, mind közül pedig a legjátékosabb: ez a tempó megengedi, hogy lelássunk a felszíni villódzások mélyére. Ez az Allegretto már olyan, amit az érett szerző is magáénak tarthat, ebben már ott leselkedik az olykor parodisztikus hangvételben is az a világlátás, az a bölcs elkeseredettség, mely általában az öregkor sajátja csak. A hangszerszólók nem külön életet élnek, hanem belesimulnak egy nagyobb és sötétebb tónusú szövetbe: talán még sosem hallottam a második tétel kicsit Sztravinszkijt idéző, zongora és ütőhangszerek sajátos kombinációjára írt kódáját ennyire szervesen belesimulni a teljes építménybe, ahogy a harmadik tétel népies-melodramatikus lírája is valójában logikus felvezetése a finálé apoteózisának. És mindehhez rengeteget hozzáad az a különleges kémia, mely karmester és zenészei között létezik: a bostoniak megint fénykorukat idézik, a fúvósok bravúrjai vagy a vonósok bensőséges hangja olyan elementáris erővel szólalnak meg, amit csak ritka ihletett pillanatokban élvezhetünk egyébként (mint ahogy ez nem mindig történt meg a Sosztakovics-sorozat többi felvételén).

A 15. szimfónia a szerző életművének utolsó alkotása e nemben. És lenyűgöző darab. Emlékszem, amikor először hallottam, elolvastam róla szinte mindent, amit találtam. Kedvenc mondatom – nem tudom, nem is érdekes ma már, hogy ki írta le – valahogy úgy szólt, hogy ez a darab a többi öregkori művel együtt komor hangulatú, de interpretációja sokkal kevésbé problematikus, mint a korai, „nagy nyilvánosságnak szánt” műveké, így aztán a „nyugati kritikusok is nagyra tartják őket”... A tonálisan nagyon precízen és bonyolultan felépített mű egyszerre játékos, szemtelen, meglepetésekkel és idézetekkel teli, miközben a lemondás, a magány és a vallomás hangjai ölelik egységbe mondandóját. Az idézetek – melyek közül a legnevezetesebb-legfelismerhetőbb Rossini Tell Vilmosából való – a mű bemutatójától kezdve találgatásokra adnak okot, mindenki megfejtené őket. Sosztakovics egyszer úgy jellemezte például az első tételt, hogy az még maga az ifjúkori játékbolt a felhőtlen ég alatt, ahol mindent megkapni, később azt is hozzátette, hogy nem tudja pontosan megokolni a Beethoven- Wagner- vagy Rossini-idézeteket, csak azt tudja, hogy Mahler hatott rá leginkább komponálás közben, és hogy az idézetek kihagyhatatlanok voltak, ahogyan azok a reminiszcenciák is, melyek saját korábbi műveire emlékeztetnek. Talán Schnittke, akire nagy hatással volt szerzőnk életműve, járt a legközelebb az igazsághoz, azt vélve, hogy keresztúton íródott a mű, az idő keresztútján, abban a félelmetes és mégis magasztos állapotban, amikor a múlt találkozik a jelennel, és mint Hamletet apja szelleme, egyszersmind befolyásolja is azt.

 

 

Nelsons és a bostoniak ismét drámaiak és érzelmesek annyira, hogy az egész előadás mélyen megérintse hallgatóját. A zenekar aprólékosan kidolgozott játéka párosulva a hangmérnökök alkotta példamutató atmoszférával a vallás nélküli hit legátélhetőbb bugyraiba enged betekintést. Segít ebben a tempó sajátos értelmezése (itt kissé gyorsabb, mint amit a szerző előírt) csakúgy, mint az egyes szólók és tuttik felépítése (gondoljunk például a Scherzo fájdalmas cinizmusára, a második Adagio, majd az önironikusan lemondó Allegretto fináléjára vagy az idézetek fiatalos szemtelenségére). Mindezzel Nelsons azt éri el, hogy miként az 1. szimfóniába beengedte a korai bölcsességet, az utolsó darabban sem tagadja meg és el a szerző búcsúzó visszatekintését fiatalkori önmagára. Remény és reménytelenség fognak kezet ebben a megindító interpretációban. Érdekes adalék, hogy David Lynch a Kék bársony lemondó romantikájának forgatásakor éppen ezt a szimfóniát tartotta sorvezetőjének – pedig nem ismerhette ezt az előadást, mely az általam ismert felvételek közül talán a legpontosabban rajzolja elénk a mű sokarcúságát.

A dupla album második CD-jén kapott helyet a 14. szimfónia. Tudjuk, milyen zenetörténeti fordulat volt, amikor Beethoven a 9. szimfóniába beemelte az énekhangot, segítségül hívta a szó erejét – hogy aztán például Mahler ezt a gesztust ki is teljesítse megannyi alkalommal. Sosztakovics ebben a művében (mely szintén lehetne akár lezárása is az életműnek) ezt a dalciklus-szimfónia formát kelti újra életre. Tizenegy, orosz nyelvre fordított költeményt (Federico García Lorca és Rainer Maria Rilke két-két verse keretezi a ciklust, a kilencedik tétel Küchelbecker, az összes többi Guillaume Apollinaire soraira születik) használ fel a szopránra és basszusra, kis létszámú vonóskarra és sok-sok ütőhangszerre írt szimfóniában, melyet egyébként az egyes dalok olykor attacca összefűzése révén négy tételes szimfóniaként is strukturálhatunk. Földes Imre nagyszerű leírásában: „A hangszeres apparátus önmaga is, a hangszerek felhasználása még inkább: vallomás. A vonósok — különösen a magukra maradó mély vonósok, a gordonka- és bőgőszólók — úgy állnak szemben az ütőhangszerek hideg koppanásaival, ahogy a magára maradó ember áll szemben a Halállal. Mert ebben a műben — Sosztakovics 14. szimfóniájában — tizenegy tétel tizenegy variáció egyetlen témára: minden sor a Halálról beszél.”

Nelsons és a bostoniak előadásában ez a mahleri ihletettségű, mélységesen személyes vallomás majdnem tökéletes előadásban szólal meg. A vonósok olykor kegyetlen, máskor szenvedélyes-lírai megszólalása és precizitása tökéletes kontrasztot képez az ütősök olykor harcias, másszor hideg-rideg hangzásával. Hogy mégsem érzem minden pillanatban a tökéletességet, az csak annak köszönhető, hogy míg a szoprán, Kristine Opolais minden megszólalása drámai és hatásos (különösen megindító a második Lorca-vers, a Malagueña – micsoda sorok: A halál/be és kijár,/ki és bejár/a halál/a korcsma-ajtón - vagy Apollinaire Az öngyilkos című versének esetében), addig a basszus Alexander Tsymbaluk bár gyönyörű hanggal bír, csak ritkán jut el olyan expresszivitásig, amit Nelsons értelmezése sugall. Talán egy fantasztikus kivétel persze akad, és ez a záró Rilke vers, melyben a két énekes egyik duettjét halljuk: Te nagy Halál, ki minden órán/Minket kísérsz,/Az élet minden nagy percén őrködsz,/Vársz ránk és vágysz ránk, /És bennünk élsz – nos, ezek a búcsúzó sorok, melyeket egy pianissimótól a háromszoros fortéig ívelő, zakatoló harmóniákkal küszködő, a halál megállíthatatlan robogását tökéletesen megfestő zenekari hangzás koronáz megkerülhetetlen kérdőjellé, mely mindannyiunkra vár – nos, ebben az utolsó versben mindkét énekes a csúcsra ér, felejthetetlen élménnyel és kiúttalansággal ajándékozva meg minket, egyszerű, éltem és ebbe más is belehalt már felismerésű hallgatókat. Gyönyörű felvétel mindennel együtt.

A dupla albumot a 8. vonósnégyes Rudolf Barsaj-készítette c-moll Kamaraszimfónia zárja – szerkesztési szempontból példaszerűen. Az eredeti darab röviddel a zeneszerző életének két traumatikus eseménye után íródott: ekkor kezdtek erősödni a gyermekbénulásból fakadó tünetei, melyek aztán gyógyíthatatlan csontvelőgyulladásához vezettek, és ekkor lépett be a Kommunista Pártba, talán mert kényszerítették, talán mert az elkötelezettségét akarta bizonyítani. A művet a kotta szerint a fasizmus és a háború áldozatainak ajánlotta, de fia szerint mindenfajta totalitárius rendszer áldozatait értette ezen, míg lánya szerint saját magának szánta a művet, s a hivatalos ajánlást csak a szovjet hatóságok kényszere miatt írta. Lev Lebegyinszkij, a zeneszerző barátja állítja, hogy Sosztakovics saját sírfelirataként tekintett a darabra. Barsaj zenekari átirata ez utóbbi értelmezést támasztja alá – és az életutat mi zárhatná le méltóbban, mint egy szavak nélküli epitáfium.

Ez az egyetlen darab Nelsons felvételén, ahol nem tudok együtt lélegezni a karmester tempóival. Hallottam a művet élőben Barsaj vezényletével, és ismerem egy felvételét is az Európai Kamarazenekarral. Nelsons tempója gyorsabb, mint Barsajé, helyenként mégsem tud olyan elementáris lenni, mint orosz kollégájának lassabb, de tágasabb értelmezése. Persze az is lehet, hogy ennek nem csupán a tempó az oka: bár a bostoni vonóskar most is pompásan szól, egyszerűen túl sokan vannak, ez a mű valószínűleg kisebb apparátust kíván, hogy közelebb maradhasson az eredeti vonósnégyes intimitásához. Mert búcsúzni is csak csendesen, szépen, ahogy a csillag megy... és aláhullik... csak úgy érdemes.

Mindezzel együtt is az utóbbi idők egyik legszebb felvételét tartjuk a kezünkben (három koncertfelvétel 2018-19-ből és egy stúdiófelvétel 2020-ból). Olyat, amelyen a három, életművet keretező szimfónia megszólalása mérföldkő lehet Sosztakovics életművének megértésében és értelmezésében. 

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalóguszám: 00289 486 0546