Dulcinea fortélyai

Az a szerencsések és beavatottak privilégiuma, hogy már akkor láthatják a következő évek kiválóságait, mikor még nincs tele méltatásukkal minden magazin. Ezért amikor kiderült, hogy a Marta Sánchez Quintet március elején elstartoló, európai turnéjának egyik állomása (Madrid, Oviedo, München, Bécs és Bázel mellett) az Opus Jazz Club lesz március 9-én, az rögtön bekerült minden jazz-gourmet naptárába a nem szabad kihagyni kategóriájú koncertek közé. 

Iván Csaba

Az Opus az éttermébe is a konyhaművészet különlegességeivel csalogatja a látogatókat, törzsközönségét arra is rászoktatta, hogy a színpadon is többnyire exkluzív fellépőket hallhat. A Madridban született, majd Barcelonában, az argentin Sánchez Guillermo Klein mellett pallérozódó zongorista formációja jól illik ebbe a koncepcióba. Mióta New Yorkba érkezett ösztöndíjasként Marta Sánchez, aktív szereplője lett az ottani zenei és koncertéletnek, ami a konkurenciát ismerve nem könnyű mutatvány. Hogy ez mennyire sikerült, azt jelzi, hogy idén januárban a Village Vanguardban három napig a legtehetségesebb fiatal erőkből válogatott kísérő triójába David Murray őt hívta meg zongoristának. (Az európai fellépései után ezzel a kvartettel turnéznak Kaliforniában). Marta eddig olyannak tűnhetett a magyar jazzközönségnek, mint Don Quijote történetében a soha fel nem bukkanó, de gyakran emlegetett Dulcinea. Abban biztosan hasonlítanak, hogy mindkét hölgynek van egy nagyra értékelt képessége: a regényben emlegetett tobosói hölgy a marhahús különleges pácolásának mestere, Marta Sánchez specialitása pedig az alap mainstream jazz ötvözése a klasszikus zene kompozíciós és hangszerelési formáival, enyhén megspékelve a tradicionális spanyol népzene pikáns ízeivel. Vagyis pont az Opusba illik. Egy ínyenc pedig mondhat nemet, ha ilyen kóstolóra invitálják? 

 

(Fotó: Hamod Csenge / BMC)

Főleg, ha az egyik legaktuálisabb kérdésre is választ kaphatunk, amit ma egy művésznek feltehetnek, és remélhetjük, hogy nem közhelyeket hallunk válaszként. A Z-generációnak, akik a mobillal és a nettel kibővítették életük dimenzióit (néha több figyelmet szentelve a virtuális világra), más a viszonya a művészetekhez. Felbukkanásuk nemcsak alapjaiban változtatta meg a kulturális szokásokat, de komoly detonációt idézett elő a művészeti ágak produktumaiban is. Látjuk, az irodalom milyen nehezen viseli például, ha az olvasót nem érdeklik a mások által összetákolt kánonok. Úgy szocializálódtak, hogy a párhuzamosan olvasnak szövegeket, gond nélkül több dolog közt megosztják a figyelmüket. Lazán siklanak át érdektelen részeken, átszörföznek ott, ahol semmi nem köti le figyelmüket. Ők nem sznobok, ha unalmas, egyhangú a szöveg, nem magukban keresik a hibát. Ez rövid, frappáns, lényegre törő textúrát igényel, intenzívebb hatáselemeket. Az éber olvasó már gyanakodva fel is teheti a kérdést, még az irodalomról beszélünk, vagy már a zenéről van szó? A Z-generáció feladta a leckét abban is, hogy tagjai maguk is szerzők, a legnehezebb kihívásban állják a sarat: jelen időben publikálnak szöveget, képet, zenét folyamatosan a virtuális felületeken. A pillanatra reagálnak, eszükbe se jut, hogy amit megalkotnak és feltesznek, az mennyire egyedi vagy az örökkévalóságnak szóló-e. Hibáztatni őket haszontalan, legfeljebb nem járnak színházba, koncertre, tárlatra, nem olvasnak unalmas leírásokat köldöknéző filozófusoktól. Adott a lecke, mit lépnek erre a művészek? Mit kezdhet ezzel például egy fiatal zenész? Erre is kíváncsian vártuk a választ csütörtök este Marta Sánchez-től.   

Már a Fresh Sound kiadó New Talent sorozatában 2019-ben megjelent El Rayo de Luz című első lemezénél felfigyelhettünk rá, milyen izgalmasan ötvözi Marta a kortárs kamarazenét a jazz tradíciókkal és spanyol ízekkel úgy, hogy eszébe sem jut a könnyebbik utat választva elhajózni a latin jazz irányába. 2022-ben megjelent negyedik albumának, a SAAM-nak (a cím betűszó: a Spanish-American Art Museumra, a koncert helyszínére utal) a szakírók szerint minden listán, ami az év legfontosabb albumjait tartalmazza, ott a helye. A New York-i „akadémia” olyan a jazzben, mint a barcelonai La Masia a fociban, évente érkeznek a technikailag kiváló a fiatal tehetségek, akik már nem méregetik ellenségesen a közösségi felületeket, hanem használják, nem utólagos dokumentálásra, hanem streamelésre, kapcsolattartásra. Mit jelent ez a gyakorlatban? A koncert délutánján a Ferenc tér egyik padján üldögélve olvastam friss posztjukat, hogy az esti koncert két etapban zajlik majd - hittem is, nem is -, este aztán kiderült, tényleg egy szünettel játszottak. Marta Sánchez egy válogatott különítményt hozott New York-i kortársaiból, és lenyomtak egy olyan műsort, hogy egy pillanatig nem lankadt a figyelem. (A közönség pedig vevő rá a szó szoros és átvitt értelmében is. A SAAM vinyl verziójából egyet mutatóba kitettek a színpad szélén egy állványra az Opus rendezői, mint kiderült, a CD-k a turnén elfogytak, mindössze 4 LP maradt). Az album anyagának prezentálásából pedig meg is értettük a siker okát.   

Dulcinea receptjét már soha nem fogjuk megtudni, de Marta megmutatta, mi a válasza az előbb felvetett kérdésre. Lássunk néhány karakteres jellegzetességet! Sánchez kompozíciói mindig a kortárs zene strukturális építkezési elveit követik, ráadásul remek arányérzékkel rendelkezik. Egyszer kamarazenekarként szóltak, a hangszerek egyenrangú szólamaival, mint az The Eternal Stillness esetében. Máskor a színházi dramaturgia juthatott eszünkbe megoldásairól. A When Dreaming Is the Only például jól illusztrálta a karakteres hangulatfestésre, dinamikus tempóváltásokra épülő muzsikát. Nem lennék meglepve, ha hamarosan zenés színházi megbízásokat kapna, vagy filmzene komponálására kérnék fel. (De lehet, hogy ezt már múlt időben kellett volna fogalmaznom). Az előadásuk a közönség fantáziájára és kreatív asszociációira számítva közös „tánckoreográfia” megalkotásra csábíthatta a nézőket. Ha a The Unconquered Vulnerable Areas esetében például oda tudott képzelni egy az örömöt és tragédiát egyaránt ismerő büszke és titokzatos szenvedélyesség fűtötte spanyol táncosnőt – akkor működött a dolog. A December 11th.az élet nagy titka, a szépség és tragédia örök összefonódása zenében elbeszélve. A címadó SAAM viszont remekül illusztrálta, hogy a komponista milyen kreatívan nyúl a hangszereléshez. Egész másként használja a két szaxofont. A kubai Roman Filiu alt- és szopránszaxofonos játéka a jazz tradíciókból építkezett avantgárd és latin merítéssel, szólói gördülékenyek és dallamosak. Míg Alex LoRe megmutatta, miért az egyik legkeresettebb altos ma New Yorkban. Kevesen tudják a klasszikus zenét és a jazzt ilyen izgalmas szimbiózisban játszani, szólói szikár és szálkás „skálázásból” siklottak át blues-os mélységekbe. A jazztanszékek ifjú növendékeinek kötelező foglalkozásként kellett volna ajánlani, hogy hallgassák meg élőben, hogy játssza a fiatal generáció a jazzt New Yorkban. Mikor például az  If You Could Create It-tel illusztrálta a bőgős Rashaan Carter, hogy teszi izgalmasabbá a „csúszkáló és döccenő” swingelés egy téma előadását, a dobos Mark Whitfield Jr. pedig miért juttatta eszünkbe a cimbalmosokat, remek csuklókkal megáldva hogyan tett hozzá minden kompozícióhoz invenciózus ritmus- és dallamvariációkat. 

Dulcinea fortélya már örök titok marad, de a Marta Sánchez Quintet megmutatta a koncerten, hogy szól a jazz a Z-generációnak prezentálva. Hatásosan illusztrálták, hogy ennek a generációnak egyik legfontosabb elvét már Albert Camus az időszámítás előtt megfogalmazta: „Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni. Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni. Gyere mellettem és légy a barátom.”