Diatonikus jazz?

A fiatal brit zenészekből alig hat éve alakult jazztrió, a GoGo Penguin új lemeze a tőlük már megszokott, igen egyedi hangzást és figyelemre méltó nüanszokkal teli zenélést reprezentálja.

Pázmándi Gergely

A manchesteri zenekar 2012-ben alakult és eddigi útját egy konzekvensen felfelé ívelő pálya jellemzi. A GoGo Penguin tagjai igen fiatal muzsikusok: Chris Ilingworth zongorista, Nick Blacka nagybőgős és Rob Turner dobos gyakorlatilag egy jazz power-triót alkot. A zenekar hangzása már korán a védjegyükké is vált, annak ellenére, hogy tisztán felismerhetőek benne az Esbjörn Svensson Trio, vagy akár Philip Glass hagyatékai. Az előkelő inspirációs véna ellenére a jazz (s különösen a mainstream) kedvelőinek körét igencsak megosztja a Penguin. Vessük hát röviden nagyító alá a friss lemezt – szeretném előrebocsátani, hogy megéri.

A formáció kompozícióinak legszembetűnőbb ismertetőjelei a nüanszokat nem mellőző, organikus, tökéletesen összehangolt dinamika, s a darabok epikus íve. Lehetséges, hogy aki először találkozik egy GoGo Penguin számmal, az azt gondolja, hogy a fiatalok bizonyára jót jammelnek a felvételen. Amennyiben figyelmünk nem hagy el bennünket az első hatvan másodperc után, viszonylag sok és mindenképpen nagy meglepetésben lesz részünk. A valóban bárki emberfia által azonnal érthető és emészthető zongorariffek alatt erélyes és viszonylag ötletes bőgőgroove fitogtatja magát, s a breakbeat és drum and bass házasításából előálló dobjáték konzekvensen váltogatja hangsúlyait hol a nagybőgő, máskor pedig a zongoraének javára. Szerencsére az ifjú muzsikusok gondoltak arra, hogy az időnként minimálra hajazó zenei hömpölygésbe a minimálisnál szignifikánsan több energiát és koncepciót fektessenek bele, s ennek eredménye az lett, hogy az ismétlődő, körbe-körbejáró passzázsok is variálódnak. Érdekes, hogy ezek a – túlnyomórészt ritmikai – variációk olyan organikusan és elmésen vannak elrejtve a zenei szövetben, aminek érzékelése a hallgató jelentős zenehallgatási tapasztalatát feltételezi.

További meglepetések forrása lehet a már említett dinamikai amplitúdó és az azzal való játék. El kell ismerni, hogy az A Humdrum Star kompozícióinak általános dinamikai szerkezete különösebb erőfeszítés nélkül prediktálható: a témák bemutatása után azok finoman átcsusszannak egy repetitív groove-ba, mely építkezés és rövid csattanó (például „bass drop”) után hatalmasat robban; a további történés nagyjából az eddigieknek a megismétlése – fordított sorrendben. Szeretném azonban újra felhívni a hallgató figyelmét a nüanszokra, a dinamikai váltások félelmetes összehangoltságára. A zenekar valamennyi intenzitási szinten hibátlanul együttműködik, valamennyien ugyanakkor ugranak, vagy zuhannak a következő állapotba, egyik muzsikus sem hamarabb, vagy jobban, mint a másik. Már-már olyan érzésünk lehet, mintha a triót egyetlen potméterrel irányítaná valaki. Akárhogy is, a fiatalok tudják, hogy mi a különbség a monoton és a meditatív muzsika között.

Összességében egy minőségi albumot hallhatunk a GoGo Penguin legújabb lemezén, egyetlen dolgot viszont – szerény véleményem szerint – nem lesz könnyű megszoknia egy dzsesszkedvelőnek. Ez pedig a totálisan diatonikus hangkészlet. Esetenként találkozhatunk torlódó dúrakkordokkal a korongon, de sem a kíséret, sem a dallam nem hagyja el a létrehozott móduszt. Nos, hogy ettől még jazz-e, vagy nem: nem tudom. Mindenesetre érdemes figyelni ezt a csapatot, ígéretes a jövő.

Kiadó: Blue Note Records

Katalógusszám: 0602567164319