Degrell László emlékére (1946–2021)

„Az avatatlan zenebarátok érdekes megfigyeléseket tehetnek az elektroakusztikai szaküzlet kirakatait szemlélve. A kirakatok egyik részében ugyanis teljes sztereo berendezés látható, amely lemezjátszóból, erősítőből és két darab hangsugárzóból áll, s ára ezer forint körül van, másik részében viszont egy lemezjátszóba való tartalék hangszedő kínálja magát - az előbbi ár két és félszereséért. Ha ehhez még hozzászámítjuk a megfelelő lemezjátszót, erősítőt és hangsugárzókat, a teljes lánc ára húsz-huszonötszörösen is felülmúlhatja az elsőként említett berendezését. Ebben a nagy vetélkedésben szerényen meghúzódik a két berendezés között egy csúnyácska fekete műanyag korong: a hanglemez, borítóján golyóstollal bevésve egy kétjegyű szám, az ára. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: mivel ugyanazt a lemezt mindkét készüléken le lehet játszani, mi értelme van drágább készüléket vásárolni? És egyáltalán mik azok a tulajdonságok, amelyek egy készülék minőségét eldöntik? Könyvem célja e kérdések tisztázása, a jelenleg használatos és a jövőben várhatóan elterjedő műszaki megoldások ismertetése...” 

Könyves Klaudia

Ahogy előveszem ezt a régi, megsárgult könyvet és fellapozom az első oldalt, különös, anakronisztikus érzés kerít hatalmába: egyrészről semmi kétség a szöveg keletkezésének régmúltja felől. Éppen csak elmúltam 40 éves, de hiába kutakodom emlékeimben a kirakatokban felkínálkozó ezer forintos lejátszóberendezések képe után, nem érhető el ilyen tartalom… Másrészről megdöbbentő a zárókérdések tűéles aktualitása – ezek azok a kérdések, amelyek a mai napig is nyitottak maradtak és talán még nagyobb intenzitással foglalkoztatják a zenehallgatókat és az audióeszköz gyártókat, mint 1978-ban, amikor is ezek a sorok napvilágot láttak. Sok minden változott, és sok minden azóta sem változott… 

(Degrell László legendás könyvének borítója - forrás: Gramofon-archív)

Akik érdeklődnek az audiótechnika iránt, azoknak nem szükséges bemutatni Degrell László Lemezjátszók és hanglemezek című könyvét és annak jelentőségét: hiánypótló volt már annak idején is e könyv, és azóta sem született szakmailag hasonlóan átfogó és részletező írás a hanglemezek világáról. Ahogy a szerző fogalmazott: „ebben a könyvben mindent leírtam, amit tudok” – és ha figyelembe vesszük, hogy az Ő égisze alatt újult meg a hanglemezgyártás Magyarországon, az Ő szakmai iránymutatása alapján indult el a dorogi lemezgyárban a hanglemezek gyártása és sokszorosítása, akkor ez a tudás nem csupán minden, amit ő tud, hanem minden, ami tudni lehetett erről a területről. Volt ugyan egy ennél korábban megjelent „hanglemezes” könyv a piacon (Oldal Gábor Hanglemezbarátok könyve című kötetéről van szó 1962-ből), de ez kifejezetten zenei szempontból foglalkozott a hanglemezzel, és a gyártást, lejátszást és a készülékek műszaki jellemzőit csak felszínesen érintette. Degrell László könyvében remek összefoglalás található a hanglemez és a hangfelvétel történetéről, a hanglemez készítéséről, majd külön rész foglalkozik a hangszedőkkel és a tűkkel, a hangkarokkal és a különböző hajtóművekkel, továbbá minden technikai ismeretet megad a hanglemezjátszó kiválasztásától, vásárlásától, hazaszállításától az üzembehelyezéséig, a lemeztárolástól a tisztításig – nem meglepő, hogy a hanglemezgyártás Bibliájaként ismert.

Ám Laci bácsi nem csak a könyv megírásával segítette a tudásra szomjazókat, hanem egy saját vállalkozással, a Degrell Labor elindításával is, amelynek keretében 1982 és 1989 között rengeteg hangtechnikai készüléket javított az orsóstól a kazettás magnóig, és egyedülálló módon a készülékek pontos bemérésével, a tetszőleges szalagfajtákhoz való speciális beállítással és a beállítás utáni jelleggörbe elkészítésével is foglalkozott. A 7 évig tartó magánvállalkozás alatt mintegy 2000 készülék futott át a keze alatt, és a speciális beállításokat, a frekvencia-jelleggörbe megrajzolásokat saját fejlesztésű számítógépes programmal végezte. Degrell László munkája nélkül valóban elképzelhetetlen lett volna az audiókultúra minőségi színvonala. 

(Degrell László egy régi kollégája társaságában az egykori présüzem romjai között - fotó: Szalai László)

Degrell Laci bácsi az utóbbi években bár visszavonult a mindennapos munka világától, de a zenehallgatás szeretetét mindvégig őrizte és segítette az érdeklődőket eligazodni az audiótechnika szövevényes dzsungelében. Legutolsó nyilvános megszólalása az Allegro Audio klubestjén volt 2020. március 6-án, ahol hangmérnök barátjával, Szalai Lászlóval együtt a zeneszeretők és a hanglemezkultúrát nagyra értékelők körében mesélt a pályájáról és egy kicsit magáról, a hangfelvételkészítés és a hangtechnika történetéről, ami sokunknak történelem, számára pedig a kezei között alakult folyamat, a szeme előtt játszódó megszületés, inkarnáció volt. Laci bácsi ahhoz a generációhoz tartozott, akik fiatalon részesei voltak a mono-sztereó átalakulásnak, majd az egyre magasabb minőséget képviselő audióeszközök megszületésének, a surround rendszer létrehozásának, és megélhették a digitális technológiára való átállást is – ennek tükrében különösen érdekesek a tapasztalatai, a saját élményei és megélései az audiótechnikával és egyáltalán a zenehallgatással kapcsolatosan. Laci bácsi szenvedéllyel mesélt azokról az időkről, amikor még kézműves termék volt a hanglemez, és mesélt pályája kezdeteiről is, amikor még semmi nem állt a rendelkezésre a minőségi zenehallgatás területén: ez nyújtotta ugyanis a lehetőséget az új dolgok megteremtéséhez. 

(A német Taunus Ton Technik gyártmányú présgépek, itt már „munka nélkül”.  - fotó: Szalai László)

Bár nem szeretett magáról beszélni, de azért elmesélte, hogy hogyan szólította meg őt ifjú villamosmérnökként egy érdekes újságcikk a hang irányába: dr. Tarnóczy Tamás, az ismert akusztika-professzor egy – a városi zajszennyezés mérésére és csökkentésére szakosodott – csoport létrehozásán dolgozott, így került át a Híradótechnikai Vállalattól az MTA akusztikai kutatócsoportjába tudományos munkatársként. Majd az itt szerzett kapcsolatai révén értesült a Dorogon épülő hanglemezgyárról, ahová puszta érdeklődésből ellátogathatott. Aztán itt ragadt, a gyár felépülésének évében, 1975-ben komoly munkával bízták meg, így lett a dorogi Magyar Hanglemezgyártó Vállalat munkatársaként a kazettasokszorosítás felelőse, feladata pedig az volt, hogy teremtse meg a sokszorosítás feltételeit. Másképpen megfogalmazva: az Ő kezei nyomán jöttek létre az első kazetták 1976 szeptemberében, és ezt követően 300.000 példány került ki a gyárból még abban az évben – ez a háromszorosa volt az eredeti tervnek. A kazettasiker nyomán a gyár vezetése felkérte őt, hogy a hanglemez területén is hozzon létre minőségi gyártást. A sok hibás hanglemez és a minőség-ellenőrzés óriási munkaigénye miatt szükséges volt a teljes technológiai láncolat átalakítása, elkerülve a rengeteg hibás anyag termelését. A hanglemezek kézzel és gépekkel készültek egyenként. (A mai időkben, amikor a fiatalok számára már a hanghordozó eszköz fogalma is történelem, különös, meseszerű ámulatba ejtenek Laci bácsi történetei a hanglemezgyártásról). Először a lakklemezek vágása történt meg, ez volt a legfontosabb részterület, hiszen itt ment végbe a tulajdonképpeni mechanikai hangrögzítés. Ezekről galvanoplasztikai eljárással préslenyomatot készítettek, amelyet a présüzemben gőzzel fűthető és vízzel hűthető présszerszámra rögzítettek. A présanyag vinil granulátumként érkezett Németországból, és egy darálószerű szerkezet pedig vinil-pogácsává gyúrta. Ezt a pogácsát helyezték a présgépbe a megfelelő lemezcímkékkel, amely 100 tonna körüli nyomóerővel 180 fokos gőzben fél perc alatt kipréselte a hanglemezt. Hűtés után lehetett csak kivenni a lemezt, amiről még le kellett vágni a felesleget, aztán nagyjából 20 órás pihentetés után lehetett ellenőrzi és csomagolni. Egy munkaműszak alatt gépenként 800-900 hanglemezt lehetett préselni. (Elgondolkodtató és szívbe markoló, hogy vajon hányan dobálják egyik pincéből – jó esetben – a másikba a hasznavehetetlennek ítélt hanglemezeket, és vajon hányan ismerik ezeknek a lemezeknek a történetét? A szakmai érdekességeken túl számomra Laci bácsi „mesedélutánja” a hanglemez iránti szenvedélyes szeretetéről és a minőségi munka melletti elköteleződésről szólt, és eszembe jutott, hogy vajon ha mindez kiveszik a zeneiparból, és marad az éterben lebegő, egyetlen kattintással elérhető zene fogalma, akkor mit fog gondolni a világ az értékről? Miben látja majd az értéket az elkövetkezendő nemzedék?)

Laci bácsi 10 évig dolgozott a dorogi gyárban, viccelődve mesélte, hogy napi 80 kilométert zötykölődött a vállalati buszon Budapest és Dorog között, ami az évek alatt 200 ezer kilométerré duzzadt fel. (A csillagászat rajongójaként pontosan tudja, hogy ez több, mint a Föld és a Hold távolságának a fele). Majd ezt követően a hangos szakmát a képes szakma követte: egy újonnan létesült videóüzem vezetőjeként a videókazetták sokszorosítására és a professzionális film-videó átírás megszervezésére kérték fel a Magyar Filmlaboratóriumban. A komoly szakmai kihívás egyetlen szépséghibája az volt, hogy a kép fontosabb volt, mint a hang…

(A présüzem egy részéről már leszerelték a gépeket, a látvány önmagáért beszél… (1996). Fotó: Szalai László)

A hanglemezgyártás történetéhez sajnos hozzátartozik az a szomorú végjáték is, hogy 1994. április 14-én a gyár leállt, ezen a napon préseltek utoljára hanglemezt Magyarországon. A raktárkészletet kiárusították és pillanatok alatt a múlt ködébe veszett ez a sokak számára rajongással űzött iparág. A klubest vége felé a két pályatárs és barát, Szalai László és Degrell László részletesen elmesélték, hogy hogyan vették rá magukat szomorú lélekkel arra, hogy a szétrombolt gyárba még utoljára ellátogassanak és mentsék, ami menthető. 

„Temetésre mentünk” – mondták. És most Degrell László távozott a földi világról, és vele együtt egy nagyon szép kultúra is távozott… Ahogy a két barát próbálta menteni a dorogi romok közül az értéket, életük fontos mementóit, úgy e sorok is próbálják megmenteni annak a világnak a darabjait, amelyet a következő generáció már csak a könyvekből ismerhet, illetve azokból sem, mert jó eséllyel meg sem íródnak… Laci bácsi emlékével őrizzük az audiókultúrának ezt a csúcskorszakát, amelyet egyébként számos, már a digitális világba született szakember és zenekedvelő is visszakíván. Ahogy Degrell László foglalta össze: „a hanglemez lejátszásának rítusa, a tű- és a lemeztisztítás, magának a borítónak a kézbevétele, az azon található információk, a lejátszó berendezés kezelése és a látvány, így együtt: élmény! Olyan élmény, amelyet a ’fent bedobom, alul kijön’ CD-vel nem kapsz meg. A hanglemezjátszás során az előbb említett járulékos cselekedetek valamiféle többletet adnak. Érzed, hogy te is tettél valamit a zene megszólalásárért.” 

Akinek az analóg zenei világ meghatározó érték, az tudja jól, hogy nem csak egy kivételes szakmai felkészültségű és elhivatott szakember csatlakozott most az égi hanglemezgyár népes táborához, hanem pótolhatatlan űrt is hagyott maga után. Őrizzük meg emlékét olyan tisztelettel és szeretettel, ahogy ő adta tehetségét és élete munkáját a hangrögzítés és a reprodukálás fejlesztéséért.

 

(A cikk szakmai tartalmáért köszönet illeti Szalai Lászlót, a pályatársat és barátot, aki rendelkezésemre bocsájtott egy 2001 májusában megjelent újságcikket „Már nem forog a lemez” címmel, illetve az Allegro Audio Kft.-t, amely értékmentő munkájával többek között a Degrell Lászlóval való utolsó találkozást is megszervezte és rögzítette az utókor számára.)

Ez az alábbi linken érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=43Ah6emoirU&t=1201s