De hogy jön ide a német repertoár?

Camille Saint-Saëns 1835 és 1921 között élt. Stílusát akadémikusnak is mondhatjuk, elsősorban a festészeti párhuzam miatt. William-Adolphe Bouguereau világa az övé, a hagyományokhoz hű megformálás plasztikus és vonzó kivitelezése, olyan alkotások létrehozása, melyek a sodorban, a régi modorban öltenek testet, ám vitathatatlan a megvalósítás különösen magas színvonala és az ihlet jelenléte. Legalábbis innen visszatekintve még némi külső hasonlóság is felfedezhető a két alkotó között. Ami egykor az újítókkal szemben abszolút preferenciának számított, mostanra bizony alábbszállt. Egykor a legnagyobbaknak tekintették őket a maguk területén. Míg azonban Bouguereau egykori megbecsültségéből alig valami maradt mára, Saint-Saëns egynémely műve ma is népszerű, köszönhetően ezek kifejezetten magas ihletettségének és intenzív töltésének. Ezek az alkotásai mindenekelőtt a szimfonikus repertoárból valók, a III. szimfónia, a II. és IV. zongoraverseny, és még lehetne sorolni őket. 

Zay Balázs

Saint-Saëns kamarazenei alkotásai némiképp a háttérbe szorultak. Az Erato új lemezének borítójának érdekes szöveg jelenik meg: "Noha Fauré, Ravel és Debussy műveinél kevésbé ismertek, Saint-Saëns kamaraművei a német repertoár legnagyobb mesterműveivel érnek fel." Hogy jön ide a német repertoár? Hacsak úgy nem, hogy jó, azzal felérnek, de a nagy franciákkal nem. Ami a "német repertoár" fényében elég különös, ha jobban belegondolunk. És miért maradt ki César Franck? 

Az Erato új lemezének programja tekinthető egységesnek is, vegyesnek is. Az I. hegedűszonáta, az I. csellószonáta és a II. zongoratrió. Nekem ez a program nem igazán tetszik. Miért? Mert keveri a korábbi és későbbi műveket - mindháromból kettőt írt Saint-Saëns -, továbbá - és ez a fontosabb - alapvetően másnak érzem a hegedűre és zongorára, illetve gordonkára és zongorára írt szonátákat és a triót. Itt érünk el a szóban forgó lemez előadásnak kérdéséhez. Azért mások a szonáták és a trió, mert eltér a tömegük, és ezzel - bár nem szükségszerűen - különbözik lehetséges előadásuk stílusa is. 

 

 

Kik az előadók? Aki végig játszik: Bertrand Chamayou zongorista. Hegedűn Renaud Capuçon, csellón Edgar Moreau működik közre. Mivel jeles zenészekről van szó, természetesen a lemez alapszínvonala magas. Ugyanakkor alapjában véve túl teltnek érzem a hangzást. Ez fakadhat a francia akadémikus, nagyromantikus repertoár általános megközelítéséből, és mint ilyen, értelemszerűen nem nevezhető inadekvátnak. Ugyanakkor úgy vélem, sokszor ebben a szegmensben is helyesebb az általános helyett a nem általános, azaz az egyedi interpretáció megvalósítása, amire van is példa a francia kamarazenélés történetében. Itt elsősorban Paul Tortelier felvételére gondolok az I. csellószonátáról, illetve Saint-Saëns másik Zongoratriójáról. Bertrand Chamayou zenélése megfelelőnek mondható. Azaz nem különös. Capuçon differenciáltabb, de nála sem érzem azt a finomabb megközelítést, amit el tudok képzelni, vagy amihez közelebb áll Joshua Bell és Jeremy Denk felvétele. Csellón Edgar Moreau működik közre, akit nagyon ígéretesnek tartok. Remélem, nem fogja az erőltetett marketing rossz irányba vinni, azaz megáll a vizuális körítésnél, és nem befolyásolja a fiatal gordonkaművész amúgy kimagasló zenei tevékenységét. Moreau kivételes csellistának tűnik. A sok, kétségkívül igen jó hangszeres közül kiemelkedik játékának költőiségével, a frazeálás finomságával, az előadásmód keresetlenségével. Remélem, a Warner Classics felveszi vele Schubert Arpeggione szonátáját, melyet igen szimpatikusan adott elő Beatrice Ranával közösen, akiben - Chamayoutól eltérően - megvan az a szubtilis zeneiség, ami e kivételes darab előadásához kiváltképp szükséges, és ennek az anyagnak is jót tett volna. Így ezen a lemezen egyedül Moreau játékában van meg egyértelműen az a plusz, ami naggyá tesz egy előadást, és ami ennek a lemeznek is igazi értéket ad. 

 

Kiadó: Erato 

Katalógusszám: 0190295167103