Dalban mondom el...

Hat-hét éves lehettem, amikor életem első operabérletét megkaptam a szüleimtől. Ugyanez a karácsonyi ajándék várta akkori legjobb barátomat is. A varázsfuvola volt az első darab, amit együtt néztünk meg. Elbűvölt az illat, a díszletek és a jelmezek sokszínűsége, a zene sodró ereje. Idős házaspár ült mellettünk. Tamino áriájánál a bácsi hozzám hajolt, és csak annyit mondott: látod, annyira sok érzelem van benne, hogy ezt már csak áriában lehet elmondani. Sosem felejtettem el ezt a mondatot, sosem értettem meg jobban, micsoda kifejező ereje van annak, ha egy hős énekelni kezd. Szerettem a rock-zenét is, tanultam gitározni, imádtam a beat-dalokat: de hogy mi vesz rá operai embereket arra, hogy egy szál zongorával kiálljanak a pódiumra „dalokat” énekelni, azt valahogy képtelen voltam felfogni és elfogadni. Mára már érteni vélem, hogy vannak dolgok, amiket csak dalban lehet elmondani. Egy zongorával párbeszédben.

Bányai Gábor

Nekem a klasszikus daléneklés sokáig nem volt több, mint abszurd élmény. Kiállt a pódiumra egy élemedett korú, kövérkés hölgy vagy úr nagyon elegánsan, leült melléjük a zongorához egy kísérő, aki előtt kotta volt, az énekes kezében általában akadt egy zsebkendő, sosem értettem, izzadtság vagy megfázás ellen, aztán operaházat betölteni képes hangon elkezdett dalolni, többnyire németül, haladt dalról-dalra: és bennem nem történt semmi, inkább csak a nevethetnékem visszafogásával voltam elfoglalva. A szöveget nemigen értettem meg, ha előtte utánanéztem a verseknek, azok többnyire alkalmazott és középszerű költészetnek bizonyultak, nem valódi érzelmek, hanem azok dagályos és cseppet sem égi mása jutott el hozzám. Megnyugtattam magam, hogy bizonyára éretlen vagyok a műfajhoz, de ez cseppet sem változtatott az alapvető abszurditáson. Aztán egyszer Victoria de Los Angelest hallottam dalokat énekelni: egyszerűen csak odaállt, nem volt semmi külsőség, nem volt zsinórpadlást zúzó erőfeszítés, nem volt zsebkendő, nem volt mórikálás, csak áradt a dal – és az érzelem. És akkor úgy éreztem, vagy én öregedtem bele egy műfajba, vagy ez a csodálatos énekesnő egy ismeretlen regisztert tudott bekapcsolni bennem.

Azóta is, ha dalokat hallok koncerten vagy lemezen, ez a kép van előttem. Pontosabban: ezt az élményt keresem. Azt a pillanatot, ami megérteti és elhiteti velem, hogy mindezt csak itt és így lehet kifejezni. Nem mondhatom el senkinek, eldalolom hát mindenkinek. És eszembe jut az a bácsi ott a gyerekkori nézőtéren. Most a DG két dal-lemezét hallgatom, és visszajön a gyerekkorom, egy kicsit az abszurd és gyakran maga a csoda is.

A fiatal dél-tiroli bariton, Andrè Schuen Schubert megrendítően vallomásos dalciklusát énekli. A címzett: Die schöne Müllerin, a bájos molnárleány, akiért hiába epekedik a fiatal molnárlegény, úgy tűnik, ő a szívét inkább adja a vadásznak. Ez a ciklus Wilhelm Müller verseire íródott – becsszóra nem tudnám együltő helyemben végigolvasni a költeményeket, mert bár értem a bennük megfogalmazott epekedést, vágyat, vádat és önfeladást, művészeti alkotásként avíttnak tűnne az egész. De a zene, amivel Schubert felöltöztette őket, na az varázslatos, és minden romantikájával együtt nagyon is kortárs. Csak egyszer kellett hozzá szerelmesnek, viszonzatlan szerelemben égőnek lenni... Hiszen a pop-dalok jelentős része is valami ilyesmiről szól, döbbentem rá egyszer régen. És azoknak a szövege is általában közepes, ha költészetként próbálnánk befogadni őket. Schubert meg – istenem, hogy szeretem ezt a kövérkés, szemüveges, bánatos kis balféket, akinek még egy Rómeós mérgezés sem adatott meg halálként a párkák kegyetlensége okán – minden reményét és csalódottságát, minden csodás érzését és visszautasítottságát bele tudta foglalni ebbe a húsz dalba. Világot teremtett, a zene örök Wilhelm Meistereként. Mindig azt éreztem, hogy ezeket a dalokat fiatalon kell elénekelni – egy ifjan is öreg érettségével. Schuen szinte mindenben megfelel ennek az elképzelésnek.

 

 

Jóképű, karizmatikus megjelenésű, gyönyörű, meleg, bársonyos tónusú, minden regiszterében pontos, kiegyenlített, erős és hajlékony hanggal megáldott fiatalemberről beszélünk. Aki valószínűleg szerencsésebb a szerelemben, mint a ciklus szerzője valaha is lehetett. Tele van energiával, életigenléssel, intelligens és érzékeny, pontosan érti, amiről dalol, kifejezésmódja expresszív és poétikus egyszerre. A felvétel értő kritikusai meg is jegyzik: az ő előadásában szinte érthetetlen, hogy a molnár egy szem lánykája hogy nem rohan azonnal ennek a csupa charme fiatalembernek a karjaiba, hogy lehet akár csupán egyetlen pillanatra is a vadászban gondolkodnia. És talán éppen ez az egyik problémám Schuen előadásával. A dalciklus ugyanis nem egy ilyen pasiról szól, ennek megfogalmazója egy bizonytalan és szenvedélyében a bukást is hordozó srác, aki egy-egy pillanatra talán elhiszi, hogy lehet esélye, de végül mégis feladja az egészet. Nem véletlen, hogy ennek az előadásnak a legfantasztikusabb pillanata, két és fél perce a 11. dal, amelynek csúcsa és megkoronázása a Mein! felkiáltás: ha van nő, aki ennek ellen tud állni, az azonnal jelentkezzen! Schuen itt van ereje teljében, hangja pompázatos, energiái szétfeszítik a pódium kereteit. Ez egy győztes evokációja. Csakhogy a mi legényünk nem győztes: és ahogy nő a szomorúság, a reményvesztettség, úgy kerül ki egyre inkább „szerepéből” énekesünk is.

És itt van a másik problémám. Schuen úgy énekel, mintha az operaszínpadon lenne. Néha túlságosan is nagy hangon, néha túlformálva a kifejezéseket. Hiányzik (nekem biztosan) az a bensőségesség, ami egy vallomásos műfaj lényegi eleme lenne. Ha egy Schubert-dalt hallgatok bármikor, nekem az az élmény kell, hogy csak nekem szól, hogy négyszemközt vagyok az előadóval, aki csak itt és most, és csak velem osztja meg a bánatát, a vágyait. Ez a dalciklus is befelé szól(na) bennem: Schuen kifelé énekel. Megvalósít, nagyon szépen, pedig én gyónást szeretnék hallani tőle. És ettől olykor öregnek tűnik a hangja: éppen a lefegyverző fiatalsága tűnik el. Maníros lesz, szerepet játszik, pedig képes lenne az őszinteségre is. Olyannak látom és hallom ilyenkor, mint gyerekkorom dalénekeseit: csodálhatom, ámde nem szeretem. Félreértés ne essék: nagyon szépen és kifejezően énekel általában, zeneileg nehezen lehetne belekötni. De a dal ennél többről szól. Olyan, mint egy intim nagymonológ, és ha ez az intimitás eltűnik, a hatalmas hang és a forszírozott kifejezés elhalványítja, akkor a lényeg lúgozódik ki belőle. Akkor az utolsó gesztus, az öngyilkosság reménytelensége vész el. Schuen előad, remekül: én többre értékelném, ha beavatna, ha gyónna, ha a bensőmben rezonálna. Aki ezt szinte helyette is megteszi, az Daniel Heide, akinek keze alatt a zongoraszólam életre kél, aki képes a vallomásosságra minden egyes pillanatban.

Mert nekem ez a kulcs. És ezért lesz élmény korunk egyik legfantasztikusabb mezzójának, Elǐna Garančának az előadásában Schumann Chamisso verseire írt dalciklusának (Asszonyszerelem, asszonysors) minden lélegzetvétele. Zenetörténészek derítették ki, hogy a ciklus mindössze két nyári nap alatt született meg, talán annak a hírnek a hallatán, hogy minden akadály elhárult Schumann és Clara Wieck szerelme, egybekelése elől. Hogy mennyire fontos volt ez a zene a szerző számára, arról talán leginkább a hatodik dal tanúskodik, ahol előkerül Schumann egyik legkedveltebb mottó-dallama, ami tulajdonképpen szép idézet Beethovennek „A távoli kedveshez” írt ciklusából, és amit Schumann már megidézett négy évvel korábban a C-dúr fantázia első tételében, és visszhangként feltűnik majd a C-dúr szimfóniában is: Maradj a szívemen, érezd dobogását... A ciklusban egy fiatal lány mondja el szerelmének, sorsának történetét: ébredező szerelem, rajongás, tépelődés, a jegygyűrű boldogsága, az esküvő izgalma, a beteljesült szerelem, az anyaság, majd a szeretett férj elvesztése és a gyász – ezek az állomások születnek meg az egyes dalokban, elbeszélve egy szerelem, egy teljes emberi sors minden csodáját és fájdalmát (úgy, hogy az eredeti versciklus kilencedik költeményének helyén egy, az első dalt megidéző gyönyörű, csak a zongorán megszólaló epilógus a csakazértis szerelem szépségét öltözteti fájdalmas reménnyé). A népdalokat is idéző, közjátékokkal megtört, rokon hangnemekből építkező strófikus szerkesztés annyi érzelmet és dallamot vonultat föl, hogy abból egy teljes opera csodapalotája is az otthonunk lehetne. 

 

 

És ezt Garanča olyan magától értetődő egyszerűséggel adja elő, hogy egyszeriben szerelmese leszek a műfajnak és az előadónak is. Ő az operai tapasztalatából azt tanulta meg, amit csak a legjobb  színészek tudnak: hogy a jelenlét a legerősebb játékelem. Ő nem alakít, hanem átél. Ő nem felmutat, hanem velünk van. Mintha már mindent megélt és átélt volna, de tudja, hogy az élet megy tovább, hogy vár még rá ezernyi újabb élmény. Lehet, hogy német kiejtése vájtfülűek számára hagy kívánni valót maga után, de ezt magam nem érzékelem, és őszintén szólva nem is érdekel, mert minden szót, minden mondatot, minden sóhajt úgy formál meg, mintha ott ülnék meghitt közelségben mellette, és csak nekem lenne mondandója. Nem a színpadon áll, vagy ha igen, akkor az a lélek színpada. Végtelenül letisztult, egyszerű és őszinte. Nem előad, hanem vallomást tesz. Chamisso fiatal, tán még éretlen lánykája Schumann dalaiban és Garanča csodálatos hangján egy érett nő bölcsességét, szenvedélyét, tudását és merész őszinteségét is megkapja. Egyes kritikusai némi éllel azt róják föl előadásának, hogy egy negyvenes nő allúzióit hallják: nos, én nem. Én úgy hallom őt, mint egy minden elképzelhető regiszterrel megépített csoda-orgonát, ahol van léleknyi hely minden kornak, minden érzelemnek, minden állapotnak. 

Ugyanez igaz a felvételen elhangzó 13 Brahms-dalra is. Brahms szerette a mélyebb női hangokat, és mesterien bánt velük – Elǐna pedig vevő erre. Nem csupán meseszépen szól a hangja – ezt a csokoládé-színű, bársonyos hangot nem lehet nem szeretni -, de a jellemformálás itt is percről-percre, dalról-dalra a színészi jelenlét tanulhatatlan varázsával bódít. Ahogyan felesel anya és lánya a Liebestreu dalában, amilyen áttetszővé válik ez a hang a Sapphische Ode lírájában, amilyen játékossá válik az O liebliche Wangen napsugaraiban, amilyen puha és érzéki intimitással szólít meg a Wir wandelten sétájában – azt mutatja, hogy bár tudomásom szerint ez az első dal-lemeze, már most mindent tud, amit erről a műfajról tudni lehet és érdemes, és hogy hangja kész a további kihívásokra itt is, nem csupán az operák színpadán. Malcolm Martineau a zongoránál és Garanča: mintha egyetlen test, egyetlen lélek, egyetlen mondandó, egyetlen vallomás lenne szétválaszthatatlanul összezárva. Itt válik érvényessé a szabály: ezt már csak dalban lehet és szabad elmondani.

Ahogy egy kultúrában fürdetett, lehetőségeitől nem megfosztott jó tanár mondhatná: Garanča lemeze kötelező, Schuené ajánlott a meghallgatásra. A befogadásra. Ha még van emberi arcunk, hát csókolnak minket. 

 

Andrè Schuen: Schubert

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 002894839558

 

Elǐna Garanča: Lieder

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 002894839210