Coltrane hosszú árnyéka
José Maria de Hérédia nevezetes költeményében (A kentaurok futása) Héraklész irtózatos árnya közeledik a pánikszerűen menekülő kentaurokhoz. Az 1967-ben elhunyt nagy amerikai tenorszaxofonos árnyéka ugyan egyáltalán nem ijesztő, viszont legalább olyan hosszan nyúlik el, mint a görög mitológiai hősé. Ötvenöt évvel a halála után is gondosan ápolják művészi hagyatékát, amely jóval több egy néhai jazzmuzsikus puszta hangzó életművénél: Coltrane, ha nem is egyedül, olyan szellemi hagyományt teremtett a műfajban, mely a maga idejében példa nélkül állt a jazz történetében, s ma is úgy látjuk, e tradíció legfeljebb folytatható, tágítható, de megismételhetetlen, sőt, ha neves kultúrkritikusok nyomán korunkat elsősorban szellemi hanyatlásként szemléljük, akár azt is mondhatjuk, hogy egy effajta, önmagán messze túlmutató művészi-bölcseleti œuvre mindinkább megismételhetetlen.
Máté J. György
John Coltrane zenei dedikációk címzettjeként már életében szerepelt tisztelői/követői egyes lemezeinek címében (Elvin Jones, Archie Shepp). Halála után pedig sokszorosára nőtt az hommage-albumok száma. McCoy Tyner több Coltrane-emléklemezt készített; mellette olyan zenészek szenteltek albumokat a Giant Steps szerzőjének, mint Sonny Fortune és Massimo Urbani altszaxofonos, Alan Skidmore tenorszaxofonos, vagy Rashied Ali dobos. Egykori zenekari társai és életének meghatározó alakjai (Alice Coltrane, Pharoah Sanders) munkáikban rendszeresen visszatértek a szaxofonos szelleméhez, és ki-ki a maga habitusának megfelelően tartotta ébren a Coltrane-tradíciót. A szintén tenoros Clifford Jordan vokális kiszenekari darabot komponált John Coltrane címmel; és korunk jazzcsillagai se fordítottak hátat az életműnek, e kimeríthetetlennek tűnő ihletforrásnak: 1996-ban Kenny Garrett, 2001-ben Karryn Allison, 2009-ben pedig Kurt Elling tért vissza a szaxofonos művének egy-egy szegmenséhez.
A Coltrane képviselte spiritualitás Magyarországon is éreztette hatását: Regős István volt zenéjének egyik aktív propagátora, Juhász Gábor pedig gitárra, cimbalomra és ütőhangszerekre dolgozta át az A Love Supreme-et (2013). Jelenleg a fiatal muzsikusokból alakult Coltrane Legacy szextett foglalkozik a legintenzívebben a szaxofonos zenei hagyatékával. Új lemezükön négy Coltrane-szerzeményt választottak ki továbbgondolásra. Ezeket két saját kompozíció, valamint a már nyugodtan örökzöldnek tekinthető The Night Has A Thousand Eyes című 1948-ban eredetileg filmzenének készült szám egészíti ki. Az albumot záró standard úgy kerülhetett e gyűjteménybe, hogy Coltrane is készített belőle átdolgozást Coltrane Sound című kiadványán.
Az Orbán György bőgős által öt évvel ezelőtt létrehozott magyar csapat merészen újszerű programmal állt elő. Míg a Naima és az említett záródarab kiszámítható választás, az 1965-ös The John Coltrane Quartet Plays albumról ismerős Brasilia vagy a medley-ként előadott India és Liberia korántsem mondható gyakran feldolgozott szerzeménynek. A Coltrane Legacy tagjait ezúttal mintha a new thing zenékben gyakorta felbukkanó egzotikus földrajzi nevek ragadták volna magukkal. A Brazília-India-Libéria hármast egészíti ki Orbán remekül sikerült címadó száma Kenya fővárosáról.
Annak a hallgatónak, aki a lemezkezdő Indiát sokat hallgatta az Impressions albumon, ahol szopránszaxofon és basszusklarinét a két szólóhangszer, kell némi idő, amíg hozzászokik a magyar együttes háromszaxofonos változatához, az viszont már a másfélperces bőgőintro utáni első taktusok után világos, hogy saját koncepcióval rendelkező, kreatív muzsikusokat hallunk. A Soso Lakatos Sándor-Molnár Sándor-ifj. Oláh Kálmán felállású fúvós szekció tagjai mind szólószerephez jutnak ebben az egyszerre hagyományőrző és újító előadásban, de az Oláh Krisztián-Orbán György-Lakatos Pecek András alkotta ritmusszekció is értően, ugyanakkor koncepciózusan a maga útját járva kezeli a Tyner-Garrison-Jones hármas anyagát. A medley rövidebb második felét kitevő Liberiát talán még jobban sikerült új köntösbe bújtatni – a régi-új darab pazar dinamikájú, a fiatal ritmusszekció elsőrangúan swingel, a fúvós tuttik és szólók pedig ugyancsak emlékezetesek: itt még erőteljesebben érezzük, hogy Coltrane világát megszüntetve őrizte meg a magyar szextett. Orbán igényes szerzeménye, a Nairobi a maga modalitásával jól illeszkedik a Coltrane-anyaghoz, Oláh Krisztián San-Yi-Ka című szójáték-darabjában pedig a szerző, majd az együttes két „Sanyikája”, végül Lakatos Pecek András csillogtatja meg nem mindennapi hangszeres tudását. A pianista szólója a Brasiliában és a zárószámban is élvezetes pillanatokat szerez hallgatóinak.
Kiadó: Fonó, 2022