Chopin-kalandok

Egy amerikai újságíró pár éve körkérdést intézett fiatal zongoristákhoz: arra volt kíváncsi, hogy miért annyira népszerű és fontos nekik Chopint játszani? Vagy másképp fogalmazva: mikor és hogyan érdemes arra vállalkozni, hogy egy zongorista újat és érvényeset mondjon egy romantikus fenegyerek „szavaival”? Sokféle válasz érkezett. Volt, aki a technikai érettséget emelte ki, volt, aki a belső utazásra esküdött, volt, aki szerelembe esésről mesélt, volt, aki újrafelfedezésről értekezett. A lényeg, hogy persze nem született, nem születhetett egyetlen, úgymond érvényes válasz. De az egyéniségeket jól meghatározta, hogy mit tartottak fontosnak. Most itt van előttem három DG-kiadvány, három Chopin-utazás – és remekül példázzák, hogy az út a fontos, nem a megérkezés.

Bányai Gábor

Sosem voltam életemben zenei versenyen. Már úgy értem: hallgatóként sem. Valahogy mindig azt éreztem, hogy nem tudnék a zenei teljesítményre figyelni úgysem, csak az befolyásolna, hogy rokonszenves-e nekem egy muzsikus vagy sem. Meg arra is gondoltam – hiszen szakmám okán sok versenyhelyzetet láttam már -, hogy nem feltétlenül az határoz meg egy egyéniséget, hogy miként él meg egy ilyen helyzetet, hogy ilyenkor teljesít-e jobban, vagy éppen az izgalom visszahúzza őt. Aztán persze időről-időre kezembe kerülnek felvételek, amelyek vagy egy versenyen készültek, vagy már a diadal után szerződést kapott, világhír felé menetelő győztest mutatják be. Ez már, azt hiszem, fontosabb, és többet árul el egy-egy művészről. 

Az 1994-ben, Szöulban született Seong-Jin Cho több szárnypróbálgatás és fesztiválsiker után 2015-ben megnyerte a XVII. Nemzetközi Chopin Versenyt. Azonnal meg is jelent a győztes útját végig kísérő lemez – őszinte leszek: semmi nyomot nem hagyott bennem. Aztán pár éve elkezdett egy sorozatot a DG jóvoltából. Először Chopin 1. zongoraversenyét és Balladáit, majd legutóbb a 2. zongoraversenyt és 4 Scherzót rögzítették. Mindkét esetben a versenyművek zenekari letétjét a Londoni Szimfonikusok játsszák Gianandrea Noseda vezényletével. A 2021-es lemez esetében a zongoraversenyt Londonban, a szóló darabokat Hamburgban rögzítették – tegyük mindjárt hozzá, remek hangkulisszát teremtve. Nem könnyű mezőnybe érkezett ezzel Cho, hiszen ezeket a darabokat rengetegen játsszák, köztük a számomra örök mértékadó, Martha Argerich is. 

 

 

De Cho bátorsága kamatozni látszik. Hogy technikailag kifogástalan, azt most is fölösleges hangsúlyozni. Hogy van mondandója: az sokkal fontosabb. A versenymű esetében engem meglepett az a nyíltság és kitárulkozó kifejezésmód, ahogyan az első tételt bemutatja (bár a zenekar nem mindig segít neki, olykor túl súlyos a hangzása, pedig tudjuk, Chopin számára nem az volt a legfontosabb – akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a zenekar klasszikusan merev a szólista szabadságához képest): szólói szárnyalnak, rubatója fenségesen romantikus, minden részlet szépségét megmutatja, olykor akár a teljesebb kép rovására is. A második tétel lírája is meggyőzően bomlik ki keze alatt, mindig ügyel arra, hogy a csodás díszítések mögül ne vesszen el a dallam: talán ebben a tételben érezzük leginkább azt, micsoda ereje van a fiatalság lendületének, kompromisszumokat a szemétbe hajító merészségének. De persze azt is megérezzük, hogy ez a fiatalember még nincsen kész, még csak részleteket lát a világból, még nem élte meg a teljes valóságát. Még nem nőtt fel: hál’Isten... A harmadik tételben talál egymásra igazán pianista és karmester, a zongora és a zenekar feleselgetése itt válik valóban partneri viszonnyá. A mazurka-ritmika és a rondo-forma kibontása az éneklő melódia által vezérelve nagyon meggyőzővé teszi az előadást. A Scherzók előadása nem kevésbé vonzó: az első a technikai virtuozitással nyűgöz le, a második a kontrasztjaival, a harmadik a mélyre hatoló sötétségével, míg a negyedik – számomra a legjobb előadás a lemezen – a szenvedély és a nyugalom dichotómiájának érzékeny megfogalmazásával.

És máris kapcsolódunk egy másik felvételhez, amelyen ugyanígy felhangzik az op. 54-es E-dúr Scherzo, és amely a XVIII. Nemzetközi Chopin Verseny győztesét mutatja be (Cho mondhatná is: előttem az utódom – de persze mindketten oly fiatalok még!). Bruce Liu 2021-ben győzött Varsóban, a lemez pedig az ottani legjobb fellépéseit rögzíti. Mondtam már, nem szeretem különösebben ezeket az összeállításokat, de Liu esetében valóban fölfedezést orronthatunk. A kínai szülőktől származó, 1997-ben Párizsban született, Montrealban felnőtt, kanadai zongorista megannyi verseny győzelem után aratta le a babérokat a lengyel fővárosban. Chopin op. 2-es darabja, a Mozart-duettre (Là ci darem la mano) írt pompázatos variációk előadásával lett a helyi közönség kedvence, nem véletlenül. A poézis és a virtuozitás kettőssége mondhatnánk alap egy Chopin-előadó számára: mindezek fölött azonban Liu annyira felszabadultan játékos, annyira érzékenyen reagál a legapróbb nüanszokra is, hogy nem érezhetünk mást, csak azt, hogy anyanyelvén szólal meg. 

 

 

Mégis a legérdekesebb, ha összehasonlítjuk az E-dúr Scherzo előadását Cho és Liu felvételein. Cho a mű egységét találja meg, a szenvedély és a nyugalom nála egy tőről fakadnak, azt a szétválaszthatatlan kétarcúságot mutatja meg briliánsan, mely mindannyiunkban ott szunnyad, akár bevalljuk, akár nem. Liu más utat választ: ő az építkezésre figyel, arra a páratlan szerkezeti tökélyre, ami ezt a darabot gyémánttá formálja. Technikailag nem a virtuozitás a legmegfelelőbb jelző játékára, inkább azt érzi a hallgató, hogy valami ősi és eredeti nyilvánul meg, egyszerűen azt sugallja, hogy ezt nem is lehetne másképp előadni. Ugyanakkor elkerüli a túlzott játékosság veszélyét. A frázisok pompásan épülnek, ahogy elidőzik egy-egy hangon, az ad valami mélyebb, szemlélődőbb, „vajszínű” árnyalatot a melódiának. Cho virtuozitása a darab kettősségét emeli ki, Liu eleganciája a nehezebben megfejthető mélyebb tartalomra utal erőteljesen, különösen olyan pontokon, amikor az alsó szólamot engedi szabadjára, hogy így vezessen minket vissza a vezető dallamhoz. Mindkét előadás izgalmas a maga nemében: Cho egy parancsnok, Liu egy pillangó képében nyilvánul meg. 

És mégsem lettek (még) kedvenceim. Egyszerűen talán azért, mert az nem derül (még) ki felvételeikből, hogy kik is ők valójában. Ha Argerichet vagy Trifonovot hallgatom, akkor tudom, hogy érzelmi és intellektuális kalandra egyaránt elcsábítanak, tudom, hogy miért fontos nekik minden hangjegy, minden akkor megszülető dallam vagy frázis, tudom-érzem, mit és miért akarnak elmondani nekem. Cho és Liu nagyszerű Chopin-játékosok, szívesen meghallgatom őket koncerten. Hisz akár képesek lenyűgözni is. De (még) várom, hogy egyszer meg is szólítsanak.

Ahogy ezt megtette Alice Sara Ott, az 1988-as születésű japán-német származású zongorista, aki sosem elégedett meg azzal, hogy versenyeket nyerjen, hogy sok felvételt készítsen: ő mindig valamilyen utazásra invitálja hallgatóit. Megjelenése, koncertjei sem szokványosak. Az érdeklődése sem. Ezt megtapasztalhattuk már élőben, itt Budapesten is (ahol legutóbbi látogatásakor egy archív Bartók-lemezt vett, a 3. zongoraverseny felvételét, mesélte büszkén). Egyfelől máig egy kamaszlány, aki imád polgárpukkasztani, akinek anyanyelve az Instagram, aki bevallása szerint szeretne megszabadulni és függetlenedni a hangversenytermi hagyományos etikett-től és dress kódtól, aki imádja a mélyebb hangzásokat (ha nem zongorista lenne, akkor a csellót választaná hangszerének, kedvenc énekese meg Tom Waits), a japán elektro-popot és a Pink Floydot, aki a zuhany alatt a Katyusát énekli. Szokatlan és izgalmas egyéniség.

Aki 2019-ben az Instán jelentette be, hogy szklerózis multiplex-ben szenved, és bár még tünetmentes, nem tudja,  meddig lesz képes játszani.

 

 

Most megjelent lemeze az Echoes of Life címet viseli. Rajta van Chopin op. 28-as teljes Prelűd-sorozata – és még hét kortárs darab. Beékelve a prelűdök közé. Hét szünet, hét megálló, hét lélegzetvétel, hét stoptábla. Hét rendkívüli alkalom, hogy visszhangozzon bennünk Chopin, hét lehetőség, hogy a múlt echója megszólaljon a jelenben és vice versa. Tristano, Ligeti, Nino Rota, Gonzales, Takemitsu, Arvo Pärt darabjai mellett egy saját szerzemény is, egy bölcsődal az örökkévalósághoz. Sokan ellenkeztek ezzel a koncepcióval, nagyon is teátrálisnak érezve, hangsúlyozva, hogy egy koncertturnén, megfelelő set és design működtetésével ez valóban izgalmas lehet, de bezzeg CD-n... Magam lenyűgözve hallgattam végig a lemezt, először egyvégtében, aztán megállva a felajánlott megállókban, aztán megint egyszerre – és azt éreztem, hogy ez így természetes, hogy ez így kerek. Sara Ott meg akar és meg tud szólítani. Azok az ekhók bennem is visszhangoznak.

A pandémia idején (mondom, mintha elmúlt volna, mintha valaha elmúlna, mintha valaha visszakapnánk az előző életünket, mintha nem kellene megtanulnunk együtt élni ezzel a félelemmel is) nagyon sok művész választotta a befelé vezető utat. Remélve, hogy rá tudunk lépni az általa ajánlott ösvényre, és ugyanabban az erdőben fogunk bolyongani, megváltást keresve. Ott technikája hibátlan, természetesen. Természetesen? Nemhogy nem hallani semmit a fenyegető betegségből, de talán még soha egyetlen felvétele sem volt ennyire tökéletes a kifejezést illetően. Nagyon szeretem a virtuóz passzázsokat csakúgy, mint zongorahangjának melegségét. A Prelűdök egy teljes univerzummá lényegülnek keze alatt – a többi megidézett darabbal meg multiverzummá bővülnek. Nem az a fontos, hogy a darabok hangnemeinek módszeres teljességét ismerjük fel, ahogy a kvintkörön végig haladva egy-egy dúr hangnemű darabot a párhuzamos moll követ... még ha ezt a szabályosságot valóban megszakítják a közbeékelt darabok... Nem, sokkal inkább az a fontos, amit anno Schumann is írt róluk: ezek „vázlatok, etűd-kezdetek, vagy ha úgy tetszik romok, egy-egy sastoll, mindez tarka és vad összevisszaságban... közte sok beteg, lázas, riasztó darab...” Mintha az életünkről olvasnánk, a felfordult életünkről, melyet oly nehezen merünk megfogalmazni. De Alice Sara Ott megtette: hogy ehhez bátorság vagy félelem kell-e több, nem tudom. A kettő úgyis kéz a kézben jár.

Az utolsó prelűd d-mollban íródott. Hagyományosan ez a démoniság és a sötét szenvedély hangneme. És a darab tényleg tele van váratlan és szenvedélyes meglepetésekkel: Ott tökéletesen éli meg az összes kis improvizatív dallam-ékesítést, felszabadultan veti bele magát a kadenciaszerű futamokba, hogy aztán az apokalipszis végén feljusson a drámai csúcspontra a kódában. Normális esetben itt lenne vége egy lemeznek. De most és itt következik még egy darab. A már említett Ott-szerzemény, a Bölcsődal az örökkévalósághoz, amely tulajdonképpen Mozart Rekviemjének páratlan Lacrimosa tételét-dallamát idézi meg fragmentált töredezettséggel és megejtő őszinteséggel. És a magamfajta hallgató bizony elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, és bevallja, hogy belesajdult a szíve. 

Na, ezt a szívsajdulást vágyom én. Ez a zene, egyáltalán a művészet dolga, merészsége, arroganciája és egyszeri csodája. A briliáns fiúk még megtanulhatják – Ott már tudja, és reméljük, semelyik kegyetlen isten nem veszi még el tőle a tudást és a megmutatás képességét-lehetőségét.

 

Seong-Jin Cho

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 0028948604357

 

Bruce Liu

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 0028948615551

 

Alice Sara Ott

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948604746