Brahms és Bruckner Münchenből
Újabb igen fontos anyag látott napvilágot a Profil – Edition Günter Hänssler sorozatban: Rudolf Kempe felvételei Brahms négy szimfóniájáról, a Haydn-variációkról, valamint egy másik dupla albumban a Hanslick-féle preferált résszel szembeni oldalról Bruckner IV. és V. szimfóniájáról.
Zay Balázs
A Brahms-szimfóniák esetében ez Kempe második sorozata, melyet az egykori Acanta lemeztársaság adott ki, s hol e néven, hol a terjesztő BASF logója alatt volt forgalomban 33 fordulatos lemezen. Kempe első felvételei a négy Brahms-szimfóniáról az EMI számára készültek a Berlini Filharmonikusokkal, e későbbi bejátszásokon, akárcsak Bruckner két szimfóniája esetében, a Müncheni Filharmonikusok élén állt.
Nem túlzás azt mondani, hogy kivételes előadásokról van szó. Minden műnek megvan a maga előadás-története és ebben az a spektrum, amelyen belül az előadások mozognak. Ez olykor igen széles, mikor is a szélek közelében helyet foglaló interpretációk jó messze esnek egymástól. A másik oldalon azok a művek vannak, melyek megformálásai eléggé szűk mezsgyén mozognak. Úgy látom, mindenképp az utóbbi csoportba tartoznak Brahms szimfóniái, sőt, ez még nem elég, ezen belül is azt lehet mondani, hogy nagyon szilárdan tartja magát egy bevett megközelítésmód, ami azt eredményezi, hogy a megszólaltatásaik, legyenek bár sok tekintetben eltérők egymástól, mégis valamilyen szűkebb sávon belül mozognak. Ennek sok oka közt nyilván domináns szerep jut Brahms nagyon klasszikus és feszes építkezésmódjának, valamint az ehhez járuló már nagyromantikus zenei szövetnek. A felvételek esetében olykor a karmester interpretációs elképzelései mellett a különbségek nem csekély mértékben az eltérő hangmérnöki beállításból, illetve ebből következően a különböző hangzásképből erednek.
Kempe azok közé a karmesterek közé tartozik, akik hírnevüknél és kedveltségüknél jóval fontosabbak. Értő körökben persze mindig megvolt a maga elismertsége, de nem vált csillaggá. Voltak fontos posztjai, mindenekelőtt a II. világháború után Drezdában, aztán a Bajor Állami Operaház vagy a Royal Philharmonic Orchestra és a szóban forgó lemezeken közreműködő Müncheni Filharmonikusok élén, de sosem volt a leghíresebbek, a legkeresettebbek közt. Ugyanakkor a legjobbak közt volt. Abszolút elismerésre Richard Strauss műveinek előadása kapcsán tett szert, e téren ő számít etalonnak, azonban jellemző, hogy hány operát nem vettek vele lemezre, pedig lehetett volna.
Ami Brahmsot illeti, az ő előadásaiban felfedezni vélem azt, amit általában hiányolok, nevezetesen az igazén egyedi megközelítésmódot. Persze Furtwänglerben megvan, s nem kérdés, hogy Eugen Jochum vagy Karajan – és még sokan mások – mennyire jók, de az adekvátság mezsgyéjén belül maradó, ugyanakkor markánsan egyéni olvasatokra alig-alig lelni. és ez Kempénél megvan.
Kempe előadásai nem meghökkentő módon mások, nem egészen mások a művek felépítése tekintetében. Ugyanakkor eléggé mások a zenekari hangzás létrehozása terén. Ugyanis nem olyan tömörek, mint szinte mindig, hanem sokkal áttetszőbbek, sokkal transzparensebbek, sokkal kamarazeneibbek. Pedig nem vékonyak, nem ütköznek a brahmsi szükségszerűen nagyromantikus zenekari ideállal.
Kempe előadásainak egyedisége és kiemelkedő volta hátterében emellett a mérsékelt tempó és ezzel szoros összefüggésben a nyugodt vonalvezetés áll. Ily módon párban jár a mélységi, hangzásbeli, valamint a lineáris, hosszanti beállítás. Ezek az előadások nem tömények, hanem térben differenciált megjelenésűek és relatíve könnyedek, noha nem állnak feszültségben a szükséges brahmsi zenekari volumennel.
ha összehasonlítjuk a szóban forgó müncheni felvételeket a korábbi berliniekkel, akkor arra jutunk, hogy értelemszerűen magasabb színvonalú a zenekari játék a Berlini Filharmonikusokkal készített bejátszásokon, ugyanakkor a Müncheni Filharmonikusok játéka is megfelelően színvonalas, csak éppen nem a világ egyik legjobb zenekarát halljuk, hanem egy nagyon jó és nagyon jól felkészített zenekart. A megformálás eléggé közel áll egymáshoz, de a zenekari játék szintjén érzékelhető, zavarónak azonban nem nevezhető mínuszt ellensúlyozza az olykor érettebbnek tűnő megformálás.
Bruckner szimfóniái esetében némiképp más a helyzet. Kempe attitűdje tulajdonképpen hasonló: nagyon strukturált, letisztult, nyugodt, arányos megközelítés. A hatás azonban valamelyest más. A IV. és V. szimfónia előadása remek, de nem kiemelkedő oly mértékben, mint Brahms négy szimfóniája esetében. Más a kontextus, kettősen is. Egyrészt azért, és ez az ok, mert ugyanaz az attitűd vagy a nagyon hasonló attitűd másképp jelentkezik a klasszikus építkezésű és tömör hangzásfelépítésű Brahms-szimfóniák és a tömbösen strukturált, tiszta formákba tömörülő Bruckner-szimfóniák kapcsán. Másrészt azért, és ez a következmény, mert míg a Brahms-szimfóniák felvétele kimagaslik a sok közül, a két Bruckner szimfónia bejátszása a nagyon jók körében van. Fő jellemző a nyugodtság, a drámaiságtól és a feszültségek kiemelésétől való tartózkodás, inkább egyfajta idealizált kontinuum preferálása.
Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler
Katalógusszám: PH20037, PH20038