Boldog az a birodalom…

Liberté, liberté. S’il est quelque bien au monde, c’est la liberté. Liberté, liberté… („Szabadság, szabadság. Ha van a világon jó dolog, akkor az a szabadság. Szabadság, szabadság…”)  ismételgetik a nimfák e kevéssé ismert, de annál gyönyörűségesebb opera középső (harmadik) felvonásában. 

Mesterházi Máté

S e szabadság, több mint száz évvel Mozart Don Giovannijának Viva la libertà! felkiáltásai előtt  ahogyan emitt, csakúgy ott – , bizony szabadosságot is jelenthet. XIV. Lajos mindenesetre megengedte zenei főintendánsának, Jean-Baptiste Lullynek, hogy az Isisszel tükröt tartson, méghozzá minden idealizmustól menteset, a francia udvar erkölcsei elé. Ám talán nem véletlen, hogy a mű szövegírója, Philippe Quinault, a hűvösen fogadott ősbemutató (1677) után, mégis kiesett az uralkodó kegyeiből. Madame de Montespan, a Napkirály hivatalosan kinevezett szeretője (maîtresse royale en titre) talán mégiscsak zokon vette a feltűnő hasonlóságot önmaga s az operában igencsak házsártosnak mutatkozó Júnó istennő között. Mert ha a szoknyavadász Jupiter itt nyilvánvalóan maga Lajos, akkor az olümposzi főisten vágyának legújabb tárgya, Íó nimfa sem lehet más, mint Madame de Ludres, a király éppen aktuális kegyencnője…

 

Az antik mítoszokból táplálkozó cselekmény szerint Júnó fogságba ejti s a százszemű óriással, Argosszal őrizteti Íót, ám Jupiter hírnöke, Mercurius kiszabadítja őt. Amikor pedig a nimfa eddigi szeretője, Hierax útjukat állná, Mercurius rövid úton madárrá változtatja a férfit. Júnó erre megparancsolja az Alvilág fúriáinak, hogy kínokkal sanyargassák Íót, aki hiába menekül előlük, és végső elkeseredésében Jupiterhez könyörög segítségért. Hogy Júnó megkímélje a nimfát, Jupiter kénytelen-kelletlen megígéri feleségének: hű marad hozzá. Júnó végül a halhatatlan   címadó   Ízisz istennővé változtatja át Íót…

Kétségtelen, hogy a Corneille és Racine klasszikus drámaköltészetéhez szokott Franciaországban némileg idegenül hathatott e túlontúl deheroizált és kizárólag mitológiába csomagolt cselekmény. Lully egyetlen korábbi operájában sem szorult a hősök jellemábrázolása ennyire háttérbe, és viszont sehol korábban nem jutottak nála ennyire fontos szerephez a balettbetétek és a színpadi hatások. Ám ez a mi szerencsénk! Mert  mint a Lully utáni kor neves szakírója, Le Cerf de la Viéville megállapította  az Isis viszonylagos sikertelenségének legfőbb oka épp az lehetett, hogy ez egy opéra des musiciens („zenészek operája”) vagyis olyan mű, melynek értékeit csak a zeneileg jól képzett hallgató ismeri fel.

Mindenekelőtt a már említett harmadik (középső) felvonás van csordultig tele jobbnál jobb zenei ötletekkel. Ez a francia barokk operaszínpad törvénye szerinti divertissement (= kórusokban és gyakran balettekben is bővelkedő, afféle „opera az operában”) egyfajta párhuzamos cselekményként beszéli el Pán pásztoristen és Szürinx nimfa történetét  azzal a céllal, hogy Argosz elszenderüljön, vagyis hogy száz „árgus” szemének egyikével se figyelhesse az őrizetére bízott Íót. Szürinx Pán általi „üldözését” Lully pompás vadászjelenettel érzékelteti, majd amikor a nimfa nádszállá változik, a pánsíp édes szavát idéző fuvolák ringatják álomba Argoszt. Ám a negyedik felvonás is tobzódik a remek szöveg inspirálta, ragyogó szófestésekben; elég itt csak a – Purcell Artúr királyát vagy másfél évtizeddel megelőző!  „vacogó” kórusra utalni, amely a szittyák földjét, a fagyos Szkűthiát ábrázolja, ahová a fúriák kergetik szegény Íót. A nimfa megpróbáltatásainak következő állomása pedig a chalibok országa, ahol rekkenő forróságú kovácsműhelyekben készítik a fegyvereket  a kalapácsütések csengését-bongását csak a nibelungok pörölycsapásai múlják majd fölül Wagnernél…

Elég jó lehet az az uralkodás, amelynek dicsőségére ilyen Lully-féle zenék születhetnek. Heureux l’empire Qui suit ses lois! („Boldog az a birodalom, amely betartja törvényeit!”)  énekli A Hírnév (La Renommée) allegorikus alakja az Isis leplezetlenül XIV. Lajosnak hízelgő prológusában. És tényleg! Boldog az a birodalom…

 

Kiadó: APARTE

Katalógusszám: AP216