Boldog az a birodalom…
Liberté, liberté. S’il est quelque bien au monde, c’est la liberté. Liberté, liberté… („Szabadság, szabadság. Ha van a világon jó dolog, akkor az a szabadság. Szabadság, szabadság…”) – ismételgetik a nimfák e kevéssé ismert, de annál gyönyörűségesebb opera középső (harmadik) felvonásában.
Mesterházi Máté
S e szabadság, több mint száz évvel Mozart Don Giovannijának Viva la libertà! felkiáltásai előtt – ahogyan emitt, csakúgy ott – , bizony szabadosságot is jelenthet. XIV. Lajos mindenesetre megengedte zenei főintendánsának, Jean-Baptiste Lullynek, hogy az Isisszel tükröt tartson, méghozzá minden idealizmustól menteset, a francia udvar erkölcsei elé. Ám talán nem véletlen, hogy a mű szövegírója, Philippe Quinault, a hűvösen fogadott ősbemutató (1677) után, mégis kiesett az uralkodó kegyeiből. Madame de Montespan, a Napkirály hivatalosan kinevezett szeretője (maîtresse royale en titre) talán mégiscsak zokon vette a feltűnő hasonlóságot önmaga s az operában igencsak házsártosnak mutatkozó Júnó istennő között. Mert ha a szoknyavadász Jupiter itt nyilvánvalóan maga Lajos, akkor az olümposzi főisten vágyának legújabb tárgya, Íó nimfa sem lehet más, mint Madame de Ludres, a király éppen aktuális kegyencnője…
Az antik mítoszokból táplálkozó cselekmény szerint Júnó fogságba ejti s a százszemű óriással, Argosszal őrizteti Íót, ám Jupiter hírnöke, Mercurius kiszabadítja őt. Amikor pedig a nimfa eddigi szeretője, Hierax útjukat állná, Mercurius rövid úton madárrá változtatja a férfit. Júnó erre megparancsolja az Alvilág fúriáinak, hogy kínokkal sanyargassák Íót, aki hiába menekül előlük, és végső elkeseredésében Jupiterhez könyörög segítségért. Hogy Júnó megkímélje a nimfát, Jupiter kénytelen-kelletlen megígéri feleségének: hű marad hozzá. Júnó végül a halhatatlan – címadó – Ízisz istennővé változtatja át Íót…
Kétségtelen, hogy a Corneille és Racine klasszikus drámaköltészetéhez szokott Franciaországban némileg idegenül hathatott e túlontúl deheroizált és kizárólag mitológiába csomagolt cselekmény. Lully egyetlen korábbi operájában sem szorult a hősök jellemábrázolása ennyire háttérbe, és viszont sehol korábban nem jutottak nála ennyire fontos szerephez a balettbetétek és a színpadi hatások. Ám ez a mi szerencsénk! Mert – mint a Lully utáni kor neves szakírója, Le Cerf de la Viéville megállapította – az Isis viszonylagos sikertelenségének legfőbb oka épp az lehetett, hogy ez egy opéra des musiciens („zenészek operája”) vagyis olyan mű, melynek értékeit csak a zeneileg jól képzett hallgató ismeri fel.
Mindenekelőtt a már említett harmadik (középső) felvonás van csordultig tele jobbnál jobb zenei ötletekkel. Ez a francia barokk operaszínpad törvénye szerinti divertissement (= kórusokban és gyakran balettekben is bővelkedő, afféle „opera az operában”) egyfajta párhuzamos cselekményként beszéli el Pán pásztoristen és Szürinx nimfa történetét – azzal a céllal, hogy Argosz elszenderüljön, vagyis hogy száz „árgus” szemének egyikével se figyelhesse az őrizetére bízott Íót. Szürinx Pán általi „üldözését” Lully pompás vadászjelenettel érzékelteti, majd amikor a nimfa nádszállá változik, a pánsíp édes szavát idéző fuvolák ringatják álomba Argoszt. Ám a negyedik felvonás is tobzódik a remek szöveg inspirálta, ragyogó szófestésekben; elég itt csak a – Purcell Artúr királyát vagy másfél évtizeddel megelőző! – „vacogó” kórusra utalni, amely a szittyák földjét, a fagyos Szkűthiát ábrázolja, ahová a fúriák kergetik szegény Íót. A nimfa megpróbáltatásainak következő állomása pedig a chalibok országa, ahol rekkenő forróságú kovácsműhelyekben készítik a fegyvereket – a kalapácsütések csengését-bongását csak a nibelungok pörölycsapásai múlják majd fölül Wagnernél…
Elég jó lehet az az uralkodás, amelynek dicsőségére ilyen Lully-féle zenék születhetnek. Heureux l’empire Qui suit ses lois! („Boldog az a birodalom, amely betartja törvényeit!”) – énekli A Hírnév (La Renommée) allegorikus alakja az Isis leplezetlenül XIV. Lajosnak hízelgő prológusában. És tényleg! Boldog az a birodalom…
Kiadó: APARTE
Katalógusszám: AP216